Moldova saját korában sikeres író volt. A rendszerváltás után a Digitális Irodalmi Akadémia,  állami díjaira tekintettel, beválogatta műveit, de 1990 után nem következett be korábbi műveinek sem reneszánsza, sem tárgyilagos újraértékelése. A Kádár-kort igazoló írók között tartották számon, legfeljebb éles szemű szociográfusként, és a rendszerváltás utáni provokatív Kádár-apológiája – bár médiafigyelmet hozott számára – csak megerősítette ezt a benyomást. Művei közül azonban a Trilógia – különösen első két kötete – a politikailag kevésbé vitatható könyvek közé tartozik, de elbeszélői perspektívája, és leszűrt következtetései még ma is nehezen férnek össze a magyar irodalmi kánonnal.

Moldova regényfiguráinak vészkorszakbeli és azutáni önreflexiójáról, zsidó perspektívából elbeszélt magyar (de szélesebb, közép-európai társadalmi kontextusban is érvényes) tapasztalatáról, a nem szűnő megbélyegzettség- és fenyegetettség-tudatról, a potenciális áldozatiság miatti kívülállásról nehéz beszélni. Ám talán még emészthetetlenebb, hogy elbeszélője, az érlelődő Kőhidai esetében mégsem csupán áldozati tudatról, hanem a történésekből öntudatát és kívülállását megerősítő tapasztalatról van szó. Nem egyszerűen egyéni magányról, hanem a zsidósága által szerzett élmények okozta társadalmi periférialétéről, amely az önéletrajzi regénytrilógiában hangot kap. A korabeli kritikák, bár némelyikük rögzíti a jelenséget, könnyen túllépnek rajta. Az Elhúzódó szüzesség első kiadása fülszövegének vége (1981) is csak arra szolgál közel hat évnyi fektetés után (mint erről később még írok), hogy átcsússzon a könyv a kiadó vezetésénél talán még magasabb cenzúrán, mert alig hihető, hogy Moldova nem értette volna művét, amelyhez egy harmadik folytatást is írt, hasonló szellemben. A Szent Imre-induló második kiadásával egy kötetben megjelenő Elhúzódó szüzességről így fogalmaz a fülszöveg: „A szörnyű emlékekkel terhes gyermekkor következménye az életidegen félszegség, a mindentől idegenkedés, sőt a teljes idegenség érzete. A felnőtté válás időszakát ábrázolja az író, azt a roppant küzdelmet, ahogy ifjú” – és innentől kezdve nehezen elképzelhető, hogy Moldova véleményével egybevágott volna az ajánló –: „szerencsétlen hőse a valahová tartozás vágyát szembesíti, ütközteti az önmaga által teremtett szellemi gettóval. (Kiemelés tőlem – sztg.)  // Vergődik zsidótudata és a beilleszkedés vágya között. Éppen ezért felemás a viszonya az emberekhez, családjához, a társadalomhoz, sőt egyetlen szerelméhez is”.

          Szerencsésnek valóban nem mondható, akit megbélyegeznek, gettóba zárnak, de a szellemi gettót nem ő teremti, abba élményei kényszerítik, a felejtés, a társadalomba simulása, az önfelszámolás helyett. Kőhidai egyszerűen azonos marad származásával, tapasztalatával és kényszerűen megerősödő törzsi tudatával (tribal – mondják manapság új életre kelő szóval amerikai és nyugat-európai zsidó fórumokon), annak ellenére, vagy éppen amiatt, hogy származása miatt megbélyegezték, gettóba zárták, és véletlenül megúszta a kivégzést, majd a másik totalitarizmus beolvasztaná az összemberi identitáskohóba. A Sötét angyal megalkuvó/integrációs végével szemben már a Trilógia második, 1981-es kötetében is önmaga megőrzését állítja szembe a külső hatalom identitás-felőrlésével. Az időben előre haladva, fokozódó empátiával ábrázolja az épített zsidó emlékek mellett a túlélők hétköznapi szokásaiban megjelenő traumatizáltságát, rítusait is, mint a nagyapa és a kőbányai zsidó szeretetház öregei, Boschán doktornő, vagy a kivándorlásra készülő, és vagyonát felszámoló öreg ügyvéd, Récsényi esetében Az utolsó határban (1990), ahol végül Kőhidai is úgy dönt 1956-ban, hogy nekivág az illegális kivándorlásnak.

Feltehető persze a kérdés: mi lett volna, ha nincs kirekesztés? Zsidó tudata maradt volna-e a vallásgyakorlattól egyébként eltávolodó Kőhidai Miklósnak, vagy más zsidó szereplőinek, például a dési Bonifertnek A Szent Imre-indulóban, aki az erdélyi zsidóság szenvedéstörténetét villantja fel a visszacsatolást követő munkaszolgálattal, deportálásokkal és a Kamenyec Podolszk-i tömeggyilkossággal együtt, amihez a magyar honvédség szolgálta fel a zsidókat. A kérdés történelmietlen, a regények pedig azt az egzisztenciális állapotot mutatják meg a magányos főhősben, amiben nemcsak holokauszttúlélők, hanem sokan mások is magukra ismerhettek, akik kiszorultak a Rákosi- és a Kádár-rendszer közösségi identitásaiból, és magányt éltek át a háború és vészkorszak után, a diktatúra és az erőltetett modernizáció idején tovább destabilizálódott, sok esetben csonka családokban, de tudomásul vették az őket körülvevő diktatúrát mint változtathatatlannak látott adottságot.

A hamar asszimilálódó, felemelkedő, elsősorban nagyvárosi polgárságnak volt ambíciója levetkőznie zsidóságát a 20. században. A Szent Imre-induló és az Elhúzódó szüzesség kőbányai mikrovilága és a még nyomorultabb Auguszta-telep kispolgári, vagy proletár zsidóságának belső késztetései nem diktálták a beolvadást – mert nem állt előttük olyan pálya, vagy társadalmi célképzet, amely erre a lépésre késztette volna őket, és talán személyes indíttatásuk sem volt erre, mert zsidóságuk a kevés dolgok egyike volt, amely pozitív identifikációt jelentett –, külső környezetük pedig nem engedte, hogy megfeledkezzenek önmagukról, hovatartozásukról. Ha nem is büszkélkedtek vele, maradtak, akik voltak, maradt az integráció, a kettős identitás, ebből eredő külső és belső konfliktusokkal, és az időben távolabbról nézve, kiegyensúlyozottabb, képmutatásra és önellentmondásra kevesebb okkal szolgáló identitással. Így kerülnek nosztalgikus hangütése mellett Moldova trilógiájába a zsidó terek, így kerülnek a könyvekbe héber és jiddis szavak, mondások, imák, dalok töredékei, és a felemelkedés, értelmiségivé válás és a traumák hatására így kerülnek bele az önmagát és környezetét megfigyelő zsidó önreflexiói, dilemmái. Moldova mindezt élesen észleli, rögzítve a történelmi tényeket, és a gondolkodásban, érzelmekben keletkezett lenyomatokat. Ezt a perspektívát nem adja fel, kívülálló főhőse ebből a maradék-zsidó identitásból, nem vallásos, de nem is vallástalan perspektívából beszél. Ebből az etnokulturális háttérből, törzsi vagy néptapasztalatból ír, ebből a kívülállói pozícióból, de hátterére és kívülállására is szüntelenül reflektálva, mintha e műveiben beteljesítené Komor András 1935-ös előadásának javaslatát: „Zsidó író a zsidóságát ne tagadja meg. Ne akarjon nem zsidónak látszani. Ami távolról sem jelenti azt, hogy témakörét csupán a zsidóságra rögzítse le. Írhat akármiről, de mindig úgy kell írnia, hogy adott esetben, ha akár csak egy mondatban is, egy jelzőben, a zsidósága kér megnyilatkozást, szót kérő zsidó voltát ne hallgattassa el. És ha arra született, hogy zsidó szemmel lássa a világot, ne tegyen a szemére más szemre készült szemüveget.”[1]

Moldova Trilógiájában főszereplője teljes környezetéről ír, amellyel érintkezik. A zsidó származásúak morálisan éppoly esendőek, mint a nem-zsidók, akár családjában, akár az 1944-es gettóban, akár az ötvenes években, hatalmi pozícióban látjuk alakjaikat. Az univerzalista ideológiában való feloldódás késztetése a vészkorszak után, a Rákosi-korszak első éveiben éppúgy tévútra viszi őket, ahogy másokat, köztük az író ifjúkori alteregóját is. Az Elhúzódó szüzesség ötvenes évek elején játszódó egyetemi fegyelmi tárgyalásán Kőhidai „egyetlen pillantással” felméri, hogy a nemzsidó Kovács Ferenc párttitkáron kívül Pilisné, a rektorhelyettes, Baneth Anikó a marxista tanszékről és Försterné, a személyzetis „zsidó (…) beleértve a titkárnőt is”. „A fiú ösztönösen óvakodott minden zsidókból álló csoporttól, mintha közéjük sorolódva könnyű célpontot nyújtana ellenségeinek” (524. o.) – áll e jelenetnél, de mintha nem lenne egészen logikus itt, ahol a nevezettek nem zsidó csoportként vannak jelen, máshol pedig, például a zsidó szeretetházban, nagyapjánál járva, ilyen közlésnek, kívülállásnak, félelemnek nyoma sincs. Kőhidai a zsidó múlt relikviáihoz tud kapcsolódni, bár inkább nosztalgiával egy elveszett, veszendő hagyomány iránt, a zsidóságukat megtagadó apparátcsikokhoz nem, sőt inkább ellenszenvez velük, de a zsidó gondolkodásra jellemző módon a zsidó származású, ám magukat nem zsidóként identifikáló kommunistákban is meglátja a zsidót. Mindenesetre csak a sztálinista káderfigurák kapcsán merül fel benne ez az óvakodás, mintha egyszerre hordozna morális ítéletet, és a célpont-léttől való félelmet, miközben egyébként éppen ők – a zsidó származású kommunisták – kérik számon Kőhidain, hogy a munkásmozgalom egy régi alakjáról tervezve szakdolgozatot, annak magyarosítás előtti zsidó nevét is megemlítené a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium 1939-es nyilvántartásából. Ezt felhasználva ürügyként, „nacionalista, narodnyik, antiszemita” vádakkal illetnék a fiú egyik oktatóját, egyébként szerelmi riválisát, Lancsát, akitől Kőhidai a hivatkozott nyilvántartást kapta, ám akit Kőhidai nem hajlandó elárulni. Amikor a szakdolgozati témát megbeszélte a tanárral, az 1919-es forradalmi terrorról akart írni, amiről még kőbányai proliközegében is rettegve beszéltek. Lancsa felhívta a figyelmét: „Ne írjon a kommünről, úgysem írhatja meg az igazat.” (Ne feledjük, egy 1981-ben megjelent könyvet olvasunk, amikor továbbra sem volt megírható a teljes igazság, Borsányi György Kun Béla-monográfiáját 1979-ben tiltották be, ahogy erre több tanulmány is emlékeztet.). „Miért pont Rajnai Andor tetszik magának? (…) púpos volt, egy zsidó fűrészmalmos fia, eredetileg Reichnek hívták.

 Kőhidai összerezzent, és kifutott a vér az arcából. Megdöbbent Lancsa hangsúlyától; azt hitte, a tanár tudja róla, hogy zsidó. Zavarában találomra kérdezett valamit:

– Biztos, hogy Reichnek hívták?

– Biztos. A Rajnai háromkoronás név, ahogy régen mondták, mivel háromkoronás bélyeget kellett ragasztani a névmagyarosítást kérő beadványra. Egy kis névtipológia: az i toldalékos családi nevek közül csak azok eredetiek, melyek egy-egy város vagy község nevéhez illeszkednek, mint például Kanizsai, Szoboszlai vagy a magáé: Kőhidai…

A fiú úgy gondolta, meg kellene mondania, hogy családi nevüket apja magyarosította Kirschnerből, de nem volt elég határozott a mozdulata, Lancsa nem figyelt rá.

– A folyókhoz, a hegyekhez kapcsolódó nevek: Dunai, Kárpáti, Mátrai vagy ez a Rajnai mind csinált nevek (…)

Mély csalódást okoztak neki Lancsa szavai, nem értette, hogy beszélhetett ilyen lenézően Rajnairól, akit minden megemlékezés példaképnek és mártírnak nevezett. Bántotta az a hangsúly is, ahogy Lancsa a »zsidó« jelzőt kiejtette; szorongva ugyan, de arra gondolt, hogy eddig talán túlbecsülte a tanárt.” (298-300. o.)

A tájékozatlan fiú szemszögéből mellbevágó lehet az asszimiláció ellenére is éles szemmel számon tartott származás. Korántsem túlérzékenység, ha ennek hallatán összerezzen, még akkor is, ha nincs antiszemita intenció a közlés mögött, de még inkább akkor, ha nem egyértelmű, hogy nincs. Az előzmények dacára, a fegyelmi tárgyalás után Kőhidai felszalad Lancsához, és figyelmezteti, hogy veszélyben van. Rögtönzött házi-szemináriumán a tanár azt állítja, korábban nem tudta, hogy a fiú zsidó. Indirekt közlésből tudjuk meg, hogy a fiú mindezt tudatta vele, ahogy a fegyelmi tárgyalás részleteit is. Lancsa elnézést kér, ha korábban olyasmit mondott volna, ami sértő, ami azt jelenti, hogy másként beszélt volna, ha tudja, hogy a fiú zsidó. Tanúságot tesz népi gyökerű kultúrkritikájáról, amelynek tárgya a mondanivaló nélküli városi szórakoztatóipar: az „operett”, a „kabaré” a „giccs”, a „slágerszerzők meg a brettlisták”, de nem tárgya Pap Károly, Gelléri Andor Endre, Ámos Imre és Vajda Lajos. „Rajtam sokat segítettek a zsidók” – védekezne a fiú, mire Lancsa visszavág: „Az lehet, de nem a Pilisné típusa, hanem az egyszerű »mezei zsidók«”, és felhívja a figyelmét, ha tetszik, leckét ad, hogy nem kell közösséget vállalnia a kommunista káderekkel csak azért, „mert ők is zsidók”.

Moldova érzékeny kérdéseket érint e ponton. Az egyetemista Kőhidai az 1930-as évek népi–urbánus vitájából ismert kultúrkritikát hall a népiek antiszemitizmusának jeleit mutató –  bár antiszemitizmusát tagadó – tanártól. Lancsa alakja ugyanakkor sokkal komplexebb, és áldozati mivoltában szimpatikusabbá válik a vele világnézetileg rokonítható, az egy évtizeddel korábbi Malom a pokolban lapjain az ötvenes években hatalomra jutó Noszter-Némethénél. Moldova bonyolultságában és komplexitásában ábrázolja a társadalmi forgatagot, és ellentmondásos érzéseivel együtt mutatja meg húszéves, sodródó hősét, akin „sokat segítettek a zsidók”, ám aki „óvakodott minden zsidókból álló csoporttól, mintha közéjük sorolódva könnyű célpontot nyújtana ellenségeinek”. Érzékeny az antiszemitizmus halvány jeleire, tart tőle, másrészt dacosan kiállna önmagáért, és nem kíván lemondani kritikai gondolkodásáról sem.

Kőhidai kívülálló, aki nem tud kritikátlanul azonosulni senkivel, de szüntelen kényszert érez az igazság és valamiféle egyensúly keresésére. Könnyen beleláthatjuk az író alakját, aki identitásaiból kizökkentve már csak az egyensúlytalanság állapotának rögzítésében, és a szüntelen keresésben talál azonosságot. Kritikus a kirekesztő többségi társadalommal, az egykori szadista keretlegényekkel, az előítéletekkel, és érzékeny kortanúként néven nevezi az antiszemita brutalitást. Ugyanígy kritikus az 1944-es Zsidó Tanács erősen vitatható tevékenységével és a sztálinistává váló holokauszttúlélőkkel, Kertész tanárral, a gettó futárainak főnökével, a majdani idealista, ám doktriner kommunistával (ilyen hőse több is akad), aki csalódik és visszahátrálna zsidó identitásába. Lancsát, a paraszti háttérből felemelkedő alkoholista egyetemi oktatót is a maga bonyolultságában, a népi mozgalomra jellemző antiszemitizmussal együtt mutatja, másutt zsaroló nőcsábászként, elviselhetetlen partnerként. Kőhidai „óvakodásában minden zsidókból álló csoporttól” ott van talán Moldova halk önkritikája is, a zsidósággal és a vészkorszakkal kapcsolatos élményeinek ifjúkori háttérbe szorítása miatt. Az utalást a feszültségre önéletrajzinak is tekinthetjük, hiszen származását, zsidó vonatkozású élményanyagát, személyes üldöztetését egészen pályája közepéig, e zsidó trilógiája megszületéséig nem tette világossá írásaiban, legfeljebb mellékszereplők alakjai kapcsán említette, és interjúiban is csak érintőlegesen, amennyire a kor nyilvánossága és saját komfortérzéke lehetővé tette, hogy zsidósága ne lógjon ki a szocializmus univerzalista eszmékre apelláló kánonjából.

*

A Szent Imre-induló azonban már a szenvedéstörténet sűrűjébe visz. Egészen közelről mutatja a kirekesztés lépéseit, a megbélyegzést, a kirekesztést, a tömeghalált Kamenyec-Podolszktól a vidéki deportálásokon, a gettó éhezésén át a pesti Dunapart nyilas sortüzeiig, és az egyházi felelősségig az üldözöttek közötti térítő lélekhalászatért. Moldova úgy tolja a magyar olvasó arcába a vérfürdőbe torkolló 1944-es világ tényeit, ahogy addig kevesen, még ha nem is mindent ábrázol, hanem olykor mellékszereplőivel beszéltet el, hiszen végig szűk fókusszal követi pesti főalakjait.

Árnyalatokat is érzékeltető regényt írt a korról, saját történetéből merített, gettófutár főhősével. Más karakterei néha mesterségesen kikevertek, bölcsebbek, mint helyzetük indokolja, vagy többet bölcselkednek, mint poétikailag indokolt lenne, de kérdéseik a kor és az élethelyzet által feltoluló kérdések. Hol volt az Isten a vészkorszak idején, hol az emberi szolidaritás, mihez kezdhet a túlélő a kataklizma után? A varsói gettófelkelés túlélője, Koterba doktor, aki Palesztinából érkezett Budapestre, hogy segítsen, és dramaturgiailag kissé indokolatlanul jól beszél magyarul, a magyarországi cionista ellenállókat helyettesítő/megszemélyesítő alak. Tárgyal, alkudozik a németekkel, pénzt ajánl nekik életekért: „a cionisták kapnak pénzt Amerikából, a svéd zsidóktól és Palesztinától” – adja Koterba szájába, és távolítja el tőle a mozgalmat a szerző, Koterba azonban bejáratos „a Vadász utcai »Üvegház«-ba” a cionista mentőakciók, az irathamisítás székhelyére: „a fiúknak van mindenféle blankettájuk és pecsétjük, íratok velük egy nyílt parancsot”.

Világos az írói szándék, mely az 1944-es gettóbeli zsidó magatartásformákról és sokszínű társadalomról akar panorámaképet adni. A cionistákról azonban Moldova 1975-ben kiadott regényében aligha írhatott volna pozitív hangnemben. Az 1967-es háború után a szovjet-blokk megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, és az 1975-ös ENSZ-határozat (a Szovjetunió, a Varsói Szerződés országai, valamint az arab államok és néhány afrikai ország támogatásával) a cionizmust a rasszizmus egy formájának bélyegezte és elítélte, így az szitokszóvá vált, ahogy az volt a Szovjetunióban, és az lett a 68-as lengyel ellenzéki tiltakozássorozatot követő kormányzati anticionista kampány után.

Az éles nyelvű, szikár Koterba végül a nyilasok áldozata lesz, akiknek egy gettóból általa kitessékelt térítő szerzetes adja fel. A munkácsi ultraortodox Teitelbaum rabbi is mesefigura, több valós személy keveréke. Részben az egy ideig Nyitrán, Érsekújváron, Békéscsabán, Debrecenben, és Budapesten is bujkáló – híres responzum-gyűjteményét, az Eim habanim semeichach-t[2] (Fiaknak boldog édesanyja) itt író –, majd végül Szlovákiába visszatérő és Auschwitzba deportált, Jisszachar Slomo Teichtal, pöstyéni ultraortodox rabbi ihlette, aki szembefordulva az ultraortodoxia többségével, elfogadóvá vált a cionizmussal és a zsidó állam gondolatával. A rabbi a regényben is vallási válaszokat fogalmaz az üldöztetés során felmerült vallási kérdésekre. Neve egy másik híres vallási vezetőre, a híres szatmári haszid rebbére utal, aki a cionista mentőakció részeként, a Kasztner-vonaton menekült ki az országból. Koterba és Teitelbam egymás iránt szimpátiát érző pozitív hősök, akik a maguk módján állnak helyt a vészben. Több valós alakból és fikcióból összegyúrt tézisfigurák, túl sok, nyelvileg megemelt intellektuális vitával, akik túl is lépnek a szerepük szerint adekvát álláspontjukon. Koterba nem hangoztat cionista téziseket (ezt a cenzúra nem engedte volna át), de cselekvő ellenálló és embermentő, aki élelmet szerez és pénzen próbál életeket megváltani, akár a nácikkal és nyilasokkal tárgyalva, amiben a történelmi ismeretekkel rendelkező olvasók – túl azon, hogy Koterba a varsói gettó hőse, aki Palesztinából érkezett Budapestre – nyilvánvalóan dekódolhatták az 1944-es cionista ellenállás mintáit. Teitelbaum olyan felvilágosult, hogy filozófusok és reformerek: Spinoza és Moses Mendelssohn, jiddis és cionista héber írók és teoretikusok, Perec, Szokolov, Bialik és Achad Haam nevét emlegeti az európai zsidó kultúrát siratva, ami persze írói túlzás az ultraortodox szellemi horizontot figyelembe véve, de fikciós fantáziaként elfogadható, és a tájékozott olvasók pusztán a nevek említéséből megint csak érthették az utalást. Ezek az irodalmi utalások helyettesítették és tették közérthetővé a figurát ihlető Teichtal rabbi vallási forrásokra és érvrendszerre alapozott fordulatát és elfogadó attitűdjét a cionizmussal szemben.

*

„1975-ben a Szent Imre–induló anyaggyűjtése kapcsán felmerült az (a regény ismeretében kivált) abszurd gyanú, hogy Moldova »cionista propagandát« kíván közvetíteni, ezért öt évre szigorú állambiztonsági felügyelet alá vonták. Leveleit felbontották, telefonját lehallgatták, író-olvasó találkozóiról jelentéseket írattak. Ezek a jelentések is jellegzetes kettősséget tükröznek. A jelentők Moldova stabil frázis- és poénkészletből összeálló föllépéseit hol rendszerellenes uszításként, hol a rendszer melletti kiállásként értelmezik. (Minderről részletesen olvashatunk Szőnyei Tamás Titkos írásában)” – írja Révész Sándor Moldováról szóló cikkében a Magyar Narancsban,[3] de az író iránti ellenszenvében nem biztos, hogy egészen pontosan méri fel a regény hordozta szellemi tartalmakat. A hetvenes évek tájékozott olvasója számára bizony a kevés is valaminek tűnhetett, míg az állambiztonság számára túl soknak. Révész úgy vélekedik, hogy a Kádár-rendszer kultúrpolitikusai felismerték: a rendszer radikális támogatásának és radikális kritikájának az összekapcsolásában rendkívüli hatás, népszerűsítő és legitimáló erő rejlik. Így fért bele a hol támogatott, hol tűrt Moldova az aczéli kultúrpolitikába, melyben művelt ex-ávósok, mint kiadója, Kardos György is vezető szerepet vittek, miközben számos, akkoriban nyilvánosan nem érintett kérdést jártak körbe a regények, amelyek újdonságként hatottak, mint például a vészkorszak túlélői jelentős részének sebzettsége, periférialéte és annak kérdése, van-e visszaút a társadalmi integráció irányába.

Nem feledkezhetünk meg arról, hogy egy olyan évtizedben indult a Trilógia közlése, amelyben a vészkorszak és a sokáig lappangó zsidó önreflexió irodalma, az évtizeddel, másfél évtizeddel korábbi, szórványos megjelenések után – Keszi Imre Elysium (1958), Székely Magda: Kőtábla (1962), Palotai Boris: A madarak elhallgattak (1962), A férfi (1964), Hatvany Lajos: Urak és emberek (második kiadás 1963, első kiadása 1927), Gergely Ágnes: Ajtófélfámon jel vagy (1964), Lesznai Anna: Kezdetben volt a kert (1966), Mezei András: A csodatevő (1966), Bárdos Pál: Különös ismertetőjele a félelem (1967) – hangsúlyosan szót kért, és a hatalom által megengedetté vált. Míg az 1950-es évek végén, a 60-as évek elején az „antifasiszta irodalom” keretrendszere teremtett lehetőséget a vészkorszak szórványos megjelenítésére, így az üldözöttek szenvedése, az elkövetők felelőssége és a lappangó társadalmi bűntudat ábrázolására zsidó és nem-zsidó szerzők tollából,[4] évtizeddel később bizonyos áttörést észlelhetünk. Kardos G. György izraeli trilógiája (1968, 1971, 1977), Gera György: Terelőút (1972), Ember Mária: Hajtűkanyar, (1974), Bárdos Pál: Az első évtized (1975), Gyertyán Ervin: Szemüveg a porban (1975), Fejes Endre: Szerelemről bolond éjszakán (1975) Kertész Imre Sorstalansága (1975) Nádas Péter: Egy családregény vége (1977) című regényeit sorolhatjuk a fentiek mellett a teljesség igénye nélkül, melyek a holokausztot és következményeit tematizálják.

Volt olyan mű, amelyet a kultúrpolitika késleltetett, fektette a kéziratot, az egyik kiadó visszaadta, a másik később kiadta, netán a példányszámokban korlátozta, vagy nem engedte, hogy nagyobb lapok írjanak róla[5] – sorolhatnánk a puha cenzúra példáit –, de tény, hogy közvetlenül, vagy áttételesen ismét megjelent a zsidóság, de leginkább a vészkorszak – és Kardos G. György Trilógiája révén a modern zsidó államalapítás körüli élményanyag is – a magyar irodalomban. Az 1960-as, 70-es években Örkény István, Karinthy Ferenc, Rubin Szilárd, Sándor Iván és Orbán Ottó nevét is érdemes említeni, akiknél felbukkant az előítélet, kirekesztés, üldözöttség, traumatizáltság témája, hogy a 80-as években kövessék e műveket Hegedűs Géza és Vas István memoárjai, Gáli József, Fenákel Judit, Kornis Mihály, Láng György, Konrád György, Dalos György, Spiró György tárgyunkba vágó munkái. A tanúságtevők irodalma (1945-1948), és a korai irodalmi feldolgozások (pld. Sásdi Sándor, Zsolt Béla, Szép Ernő, Rudnóy Teréz) után a következő nemzedék, a vészkorszak kamasz- és gyerektúlélői fogalmazzák meg saját holokauszt- és zsidóságélményeiket a hatvanas, hetvenes években, ha cenzúra korlátozza is műveik teljességét, önreflexióik szabadságát. Sanders Iván a témát érintő korai tanulmányában megjegyzi,[6] hogy a hatvanas-hetvenes években kevés olyan írás született, amely a háború utáni magyar zsidóság életéről szól – Moldova Elhúzódó szüzessége e kivételek közé tartozik. A történelmi Magyarország utódállamaiban élő, és onnan Izraelbe kivándorló szerzők, akik az Új Kelet körét képezték (például Kaczér Illés, Schőn Dezső, Szenes Erzsi, Zoltán Dezső,) a téma önálló, alig feldolgozott, fontos alcsoportját képezik, és persze születtek művek máshol, emigrációban, mint például Nyiri János Madárországa, amelyek előbb jelentek meg a befogadó ország nyelvén (London, 1989, Budapest 1990), vagy már idegen nyelven íródtak.

A témát illető bizonyos öncenzúra jelenlétét a későbbiekre nézve sem zárhatjuk ki a magyar irodalomban, mert az üldöztetés traumája ilyen következményekkel is járhatott, még a második generációban is, és a zsidóságot nyilvánosan vállalni a Kádár-kori magyar irodalmi közegben nem volt feltétlenül hálás, akkor sem, ha részben belesimulhatott a kor antifasiszta szellemi irányultságába. Ebben a kontextusban is említésre érdemes Moldova két regénye, amelyet csak a rendszerváltáskor követett a harmadik kötet.

Az Elhúzódó szüzesség egy háromoldalas epizódjában[7] Kőhidai a „cionista napközi otthon”-ról beszél szerelmének, Margitnak, ahová 1945 után került, és a kivándorlásra készítették fel őket hébertanulással, mezőgazdasági munkával, ideológiai oktatással, majd 1949-ben feloszlatták a cionista mozgalmat és felszámolták az otthont. Elmeséli az utolsó órákban történt kivándorlást, amikor – írja kis túlzással – „sok ezren elmentek”. A lakók közül azonban néhányan, köztük Kőhidai, akik a kirándulásnak álcázott szökés közben nem vállalták, hogy a többséggel tartanak az Ipoly folyón, majd Csehszlovákián, Bécsen, Salzburgon és Barin át Haifába, visszafordultak, így kényszerű részesei lettek az otthon felszámolásának, amelyet „a régi zsidó iskola volt tanárnője” vezetett, aki „akkor már a kerületi pártbizottságon dolgozott”. „Bánod, hogy nem mehettél el?” – kérdi Margit a fiút. „Nem tudom. Annyi biztos, hogy akkor vesztettem el az utolsó barátaimat (…) Az is biztos, hogy onnan kezdve semmi jó nem történt velem – egész addig, amíg veled nem találkoztam” – mondja Kőhidai, és itt javasolja a lánynak, hogy éljenek együtt. A jelenet nemcsak azért fontos, mert a szerelem magánytól megváltó erejét példázza, ahogy a trilógia harmadik kötetében majd egy másik szerelem, hanem mert egyfajta belső emigráció felé mutat, amelyben – stabil közösségi identitás híján – sok túlélő élte életét a kivándorlás és a szabad identitásválasztás helyett. Azért is hangsúlyos ez a jelenet, mert a hat évvel korábban, 1975-ben megjelent A Szent Imre-induló gettóorvosánál, a lengyel Koterbánál Moldova még minden bizonnyal nem nevezhette néven, hogy a cionista mozgalom és mentőakció megtestesítője, habár, mint arról fentebb szó esett, a körülírás (korábbi varsói gettóharcos, Palesztina érintésével érkezett Pestre) világossá tette mindezt. A hiányzó dimenzió miatt Koterba alakjának körvonalai homályosak maradtak, míg a hat évvel később, cenzurális fektetés után megjelenő regényben a cionista otthonról szóló epizód élesebbé tette Kőhidai személyiségének körvonalait, és mögötte mások élményeit is. Nyilván nem könnyű megemészteni ezt a főszereplői perspektívát a nemzeti irodalom kánonja felől, de botorság kitagadni a panteonból, mert hozzájárulhat a szélesebb társadalmi önismerethez.

Moldováról – mint a halála után az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) facebook bejegyzésében[8] olvasható –, 1975-től 41 ügynök jelentett, 89 dossziéban szerepel a neve. A célzott megfigyelést és adatgyűjtést megelőzően, már 1969-ben jelenti egy ügynök, hogy Moldova azt meséli: „Aczél György magához hívatta Kardos Györgyöt, és megtiltotta, hogy több kiadást csináljon Az elbocsátott légióból.”[9] Ez volt a Magányos pavilon folytatása, az államvédelem 60-as évek elején szélnek eresztett tisztjeiről, akik a fikció szerint szervezkedni kezdenek. A könyv második kiadása csak 1981-ben jelenhetett meg, mint A Szent Imre-induló második kiadása, egy kötetben a Trilógia második része, az Elhúzódó szüzesség első kiadásával. 1975-től, A Szent Imre-induló megjelenésétől Moldovát szoros ellenőrzés alá vonták a fent már említett „cionista propaganda” miatt, mely „kapcsolódik az ellenséges ideológiai fellazítási szervek tevékenységéhez”. Az állambiztonság egyszerre figyelte a „hagyományos magyar nacionalizmust”, és a megfigyelésük szerint ezzel egyidejűleg újjáéledő cionizmust és antiszemitizmust.

Moldova regényét az izraeli Új Kelet is közölte folytatásokban – az erről a szerzőt utólag tájékoztató, magyarországi származású Naftali Kraus levelét rutinszerű ellenőrzés során szűrték ki, utána kezdték figyelni az írót. A regény Kortárs folyóiratban megjelent részlete után pert indított Moldova ellen az egykori szigetvári rabbi, akit az író a nácikkal való kollaborációval vádolt, ezért nevét a könyvben megváltoztatta, de az állambiztonság intézkedési terve ennek hatására már arra is kiterjedt, hogy megszerzik a már akkor trilógiának tervezett mű további részleteit, és ha külföldre próbálná juttatni, megakadályozzák. Az állambiztonsági jelentések azt is felhánytorgatják Moldovával szemben, hogy nem tesz különbséget a „felszabadulás előtti intézményes antiszemitizmus és a felszabadulás utáni, még csökevényként megmaradt antiszemitizmus között”, pedig érzékletesen ír az árnyalatokról már első regényében, a Sötét angyalban a hatvanas években, és későbbi Trilógiájában is.

Egy besúgó jelentés szerint Scheiber Sándor, az Országos Rabbiképző Intézet igazgatója 1978 májusában fogadta Moldovát és felajánlotta, hogy segít A Szent Imre-induló amerikai fordításában és megjelentetésében egy ott élő tanítványa révén, de az író (politikai, vagy a korábbi, engedélye nélküli izraeli közléssel kapcsolatos szerzői jogi) óvatosságból elhárította az ajánlatot, mondván, nem szeretné megkerülni a Szerzői Jogvédő Hivatalt. „1979 júliusában ismét Scheibernél járt” – idézi Szőnyei az állambiztonsági jelentésben „megbízható, többszörösen ellenőrzött”-ként jellemzett hírforrásból származó információt – és „a magyar zsidóság aktuális helyzetéről tervezett könyvéhez kért segítséget”. Érdekes adalék, hogy az Elhúzódó szüzességről, tervezett Trilógiája középső, „legkritikusabb” kötetéről (melyet a jelentés tévesen Elkésett szüzességként emleget), már 1975 decemberében, „bizalmas” kiadói kapcsolat révén született állambiztonsági jelentés. E szerint a dokumentum szerint azt kiadóigazgatói intenció alapján átírja, tehát egy változata már akkor készen állt, de 1981-ig nem jelent meg. Annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy valóban átírta-e könyvét, vagy csak várt, míg eredeti formájában megjelenhet, netán a kiadó Kardos György, vagy mindketten taktikáztak a magasabb erőkkel szemben, további kutatást igényel. Annyi azonban bizonyos, hogy Moldova már akkor három kötetre tervezte regényfolyamát.

*

Feltűnő a nevek hasonlósága Kertész Imre Sorstalanságának főhőse (Köves) és Moldova alteregója (Kőhidai) között. A névválasztás a traumatikus élmények hatásának hasonlóságára utalhat. Tadeusz Borowski, az Auschwitzban raboskodó lengyel író 1948-ban megjelent, rokon témájú műve a Kővilág címet hordozza, és szintén az elembertelenedésről szól.

A megfagyott, megkövült lélek, az átlagosan rideg családban szocializálódó gyerekek, a társadalomba beilleszkedni próbáló személyiségek üldöztetés nyomán megkeményedett, érzelmeket elfojtó öntudata jelenik meg előttünk mind Kertész, mind Moldova művében, és az írói névadás megelőlegezi a narratívák által átadni kívánt élettapasztalatot. A különbség a Trilógia főhősének névben is szereplő híd, amit – beszélő névként olvasva – a társadalmi szerepként is azonosíthatunk, amit a szerző valóban betölteni próbált. Kertész asszimilálódó kispolgári kereskedő családból, Moldova részben munkáscsaládból származott. Míg Kertész érett korában, könnyű műfajú színpadi művek írása után, a 60-as évek végétől visszahúzódott a privátszférába, és az individuum fenyegetettségéről, felőrlődéséről írt, Moldova riportkötetei írása során alámerült a társadalom bugyraiba, máskor rádiókabarék résztvevője volt, ám regényeiben – kevés kivétellel – a közösséget kereső, mégis magányos főhős jelenik meg.

Sajátos egybeesés figyelhető meg a Sorstalanság és az Elhúzódó szüzesség vége között. A civil életbe, az élmények banalizálásába, a környezet felejteni akarásába a láger után beilleszkedni képtelen Köves paradox módon nosztalgiát érez a koncentrációs tábor után. Kertész Imre így fogalmaz: „éles, fájdalmas, és hiábavaló érzés fogott el utána: a honvágy (…) egy bizonyos értelemben ott tisztább és egyszerűbb volt az élet”. Kőhidairól pedig így ír regénye végén Moldova, amikor főszereplője meglátja az 50-es évek brutális laktanyáját, ahol megalázták, de a zűrzavaros, hazug külvilággal szemben mégis valamiféle rend megtestesülését látja benne: „megkönnyebbült, mintha hazaért volna”. Avagy, ahogy Kőhidai kiábrándult tanára fogalmaz egy alább még szóba kerülő találkozásuk során: „az egész életből a gettó maradt meg, minden emlékből a gettó emléke.”

A háború és a vészkorszak idején széteső, majd soha nem regenerálódó zsidó család is hangsúlyos Moldova Trilógiájában, amelyhez, Kőhidai, anyjával és mostohaapjával való konfliktusa ellenére ragaszkodik, és amikor a család anyagi segítségre szorul, ott is hagyja az egyetemet, hogy pénzt keressen. Sokan ráismerhettek a maguk háborús élményeire: a Don kanyarnál odaveszett, vagy fogságba esett apa okozta hiányra, a mostohaapa miatt feszült, távolságtartó viszonyra, de a miliő és a sodródó fiú-főhős alakja szélesebb értelmet is nyer. A széteső család nem tud már biztos hátteret, védelmet, azonosulási pontokat, stabil értékrendet nyújtani, így a 20. századi világháborúkban kétszer vesztes ország mélyebb identitásbizonytalanságára is rávilágíthat. A sodródó társadalom kiszolgáltatottabb az erőt, identitást és biztonságot ígérő ideológiáknak, vezetőknek.

Kőhidai be akar illeszkedni, a középiskolát elvégezve egyetemre menne, de a gettóbeli ellenállás egyik egykori irányítója, gimnáziumi igazgatója eltéríti a bölcsészkarról, az államigazgatási főiskolára küldi. A főiskolát családi nyomásra otthagyni kényszerülő Kőhidai, aki támogatni kényszerül anyját és seftelés miatt lecsukott mostohaapját, megmerül a magyar vidék és az országépítés valóságában. Mintha a megélhetési kényszeren túl, az írói életúttal és talán anyaggyűjtéssel egybevágóan, egyfajta dacos válasz is lenne ez a zsidókkal szembeni előítéletekre. A motívum Moldova életútjából is ismert. 1956 után, diplomáját letartóztatott tanára és diáktársa iránti szolidaritása miatt át nem vevő majdani író fizikai munkás lett. Társadalmi tapasztalata, valóságismerete több művében visszaköszön, és érzékletesen ábrázolja a testi-lelki nyomort, amiben az alkalmi munkavállalók, vagy örökre ebben az életformában ragadók élnek. A korszak lepusztult miliője, a munkások lesújtó proletárvilága, a tunyaság, a látszathaladással, ígéretekkel szembeni valóság Fejes Endre, Moldovánál erősebben stilizált munkáiban is gyakran megjelenik, nála azonban a zsidóság, a vészkorszak élményanyaga explicit módon csak mellékszereplőinél bukkan fel, vagy Szerelemről bolond éjszakán című regénye fél vagy negyedzsidó elbeszélőjénél, illetve annak hontalantábori világában. Moldova hőse, Kőhidai, itt, a proletárvilágban is szembetalálkozik idegenségével, amiről a regényfolyam egy-egy pontján felmerül, hogy talán nemcsak származása, traumája, gyerekkori szociokulturális miliője, hanem személyisége egésze okozza, vagy a kollektivista törekvésekkel szemben is fennmaradó, egzisztencialisták által reflektált emberi állapot.

Egy egyetemi szerelem révén lenne talán esélye a megnyugvásra, de társa, Margit, az apátlan kunszöllősi szociográfus lány, korábban Lancsa szeretője, maga is labilis, nyughatatlan vándor, művészi ambícióiban keresi önmagát, nem jelent stabilitást, megállapodást, otthonosságot. A fiú idegenségtudata, kívülállása sem tud feloldódni semmiben, de ebben a szerelemben kapaszkodót talál.

Eredeti cikk: https://litera.hu/irodalom/publicisztika/szanto-t-gabor-adossag-moldova-gyorgy-zsido-trilogiaja-2-resz.htmlhttps://litera.hu/irodalom/publicisztika/szanto-t-gabor-adossag-moldova-gyorgy-zsido-trilogiaja-2-resz.html