Kőhidai, és más Moldova hősök kívülállását is túlzónak érezte a Kádár-kori, döntően rendszerhű kritika, de a szabadság viszonyai között is akadt, akinek emészthetetlen maradt. Általában gyengébb, politikai célzatú műveit vették górcső alá, és életműve maradandóbb darabjait nem tették mérlegre, vagy iróniával viseltettek iránta, egyebek mellett azzal élcelődve, hogy még a magyar-zsidó irodalommal foglalkozók sem hívták meg konferencia-beszélgetésükre.[1] A jobboldali kritika mellett – amely öregkori ponyvaregényeit bírálta, de alapvetően üldözötti élményeiből és baloldaliságából merítő társadalomkritikáját nem viselte el –, a liberális véleményformálók politikai inkorrektségét vették kartácstűz alá, a romákkal szembeni előítéletességét dörgölték orra alá a rendőrségről szóló rekord-példányszámú riportkönyve, a Bűn az élet kapcsán,[2] illetve a demokratikus rendszerváltás kerékkötőjét látták benne, és legfeljebb szatíráit ismerték el.[3]

Moldova irritáló, provokatív proletár öntudata, 1990 utáni Kádár-apológiája, politikai demagógiája, sarkos, publicisztikus fogalmazása eltakarta a sebzett zsidó öntudatot, amely a Trilógiában kifejezést nyert. Szabadelvű kritikusai nem szívelhették szocializmus-nosztalgiáját, zsidó származású liberális bírálóit ráadásul a Moldova által megjelenített, kívülállására is reflektáló zsidó tudat is irritálhatta, minthogy úgy érezhették, megingatja a szabadelvű magyar asszimilációs paktumot, amely a 19. század óta így szól: ha ti nem akartok zsidók lenni, mi nem gyűlölünk benneteket.

Mindenesetre Moldova a magyar irodalmi emlékezetben is inkább szociográfusként és szatirikus szerzőként hagyott nyomot, mint szépíróként, igaz, a magyar irodalmi kánonképzők sem néztek szembe még kellő mélységben a magyar zsidó és a posztholokauszt zsidó élményanyag irodalmi feldolgozásával. Pedig a szerző Trilógiájában eltúlzottnak érzett sebzettség, félelem, bizonytalanság és bizalmatlanság a vészkorszak utáni magyar zsidó traumatizáltságot, érzékenységet mutatja, beleértve Az utolsó határt, amely közvetlenül a rendszerváltás előtt íródik, és a demokratikus változások előszelében a szélsőjobboldal feltámadását vizionálja politikai gyilkosságokkal – igaz, e könyve cselekményét, fejlődésregényét folytatva, 1955-56-ra pozicionálja. Ha politikai vonatkozású reflexiói, közéleti szerepvállalása megérdemlik is a bírálatot, a Kőhidairól szóló Trilógia környezetpercepciója nem lépi túl az esztétikai műveknél elfogadható fikciós valóság-ábrázolási határokat, és vitatható elemei dacára is inkább elmélyült figyelmet igényelne, mert olyan élményanyag szólal meg benne, amely kevésbé kibontva, vagy egyáltalán nem jelenik meg mások műveiben a magyar irodalomban.

A Trilógia mintha egy saját, önmagával folytatott vitában is állást foglalna. Bölcsebben, kiábrándultabban, mint szerzője saját életében képes volt rá. Az első könyv végén, amikor már ismert az 1945 utáni pogromok híre is, és megjelenik az antiszemitizmus új hulláma, Kőhidai Miklós különbözeti vizsgával bepótolja a kirekesztés és a gettó miatt kiesett iskola évét, és felveszik. Csakhogy már „Nem értette, miért tartotta akkor a legfőbb vágyának, hogy bejusson a Szent Imre herceg Gimnáziumba (…) idegennek érezte magát (…) nem tudta legyőzni a gondolatot, hogy őt most is csak tévedésből engedték be a gimnázium kapuján, a pedellus vagy valamelyik tanár bármelyik pillanatban észreveheti a szabálytalanságot, és kiutasíthatja a díszteremből.”

          Honnan tudhatná, akit nem bélyegeztek meg, és nem akartak megölni, hogy érzi magát az, akivel mindez megtörtént? A második kötet végén Kőhidai úgy megy vissza a laktanyába, „mintha hazaért volna”, mert mögötte, a diktatúra zavaros világában, hiába az ország újjáépítése, minden romokban hever. A családból kiszakadt, de a család eltartásáért otthagyta az egyetemet. „Ha a rendszer megbukna, itt úgyis hajtóvadászat indul a zsidók ellen” – osztja meg korábban nem-zsidó szerelmével szorongását, akihez közel tud kerülni, de a könyv végén, katonai eltávozásán hiába keresi, a lánynak külön útjai vannak. Kőhidai túloz, téved, tudhatjuk fél évszázad távlatából, de nem vitathatjuk el, hogy így érez, hogy így éreztek más túlélők is akkoriban. Az Elhúzódó szüzességben Kőhidai a vonaton 1953 után összefut a gettófutárok egykori parancsnokával, későbbi gimnáziumi igazgatójával, Kertésszel, aki két évvel korábban, kommunista hite és az új rend igézetében, a fiút akarata ellenére eltérítette a bölcsészpályáról az államigazgatási főiskola felé, sőt, ha egészséges lett volna, mondja, az államvédelemhez áll, hogy „fasiszta vért” igyon. Kőhidai akkor is „iszonyodva nézett rá”, őrültnek, mániákusnak tartotta. Most Kertész, aki minisztériumi tisztviselő lett, már keserűen beszél vele: „Az a rendszer, amit mi elképzeltünk, nincs többé, sőt az is lehet, hogy sohasem létezett. // Kőhidai igazságtalannak találta, hogy Kertész a többes számmal mintegy egyenlőségjelet húz kettőjük sorsa közé, úgy érezte, hogy ő nem alkotó részese, hanem áldozata volt annak, amit Kertész elképzelt vagy tett, de az igazgatónak még mindig olyan tekintélye volt előtte, hogy nem mert tiltakozni.” A regényidőben 1953, az új kormányprogram után vagyunk, de az akkori miniszterelnök, a később, 1958-ban kivégzett Nagy Imre neve nem írható le az 1981-es kötetben, a Kádár-rendszer idején, a körülményekből mégis világos a helyzet. Moldova ifjú alteregó hőse distanciálja magát a kommunista tanára által elképzelt rendszertől, tanárától is, az idealista kommunistától, aki viszont magához képest is lát szélsőségeket. Az egyik oldalról dogmatikusokat: „megszállottak, életidegenek (…) inkvizítorszemek”, akik nem törődnek mások szenvedéseivel, a másikon „gyávák, kényelmesek”, akik engedményeket tesznek: „volt leventeoktatók”-nak, „kisnyilasok”-nak. Kőhidai el is mosolyodik a konkretizáláson, ahogy Kertész az eszmék magasából a hétköznapira tér: „…zsidó az illető, de ha egy volt falusi tanító vagy régi dzsentri megszólítja, pláne ha tájszólásban, a térde megremeg a gyönyörűségtől: otthon van, befogadták”. A volt tanáron át Moldova egy új típusú asszimilációt és homogenizációs kísérletet bírál, amely a kádárizmusban is működött. Egyedül a gettóbeli, nácikkal és nyilasokkal szembeni ellenállás emléke lelkesíti a Kertészt, a tiszta viszonyok ideje: „az egész életből a gettó maradt meg, minden emlékből a gettó emléke. Feláldoztam egy életet, hogy eljuthassak oda, ahonnan elindultam. (…) Harminc évig szuggerálta nekem a világ, hogy én csak zsidó vagyok, és én minden erőmből ellenálltam, és most, amikor megszűnt a nyomás, magamtól vállalom?!”. Kőhidai „erőltetett és zavaros önvigasztalásnak” érzi, amit mond, és vitatkozik vele: „nem biztos, hogy az út csak a zsidósághoz vezet. Én sohasem szerettem volna csak zsidók között élni, mert ebben van valami végleges és lezárt, mint a betegségben vagy a halálban. Mintha már mindent megpróbáltam volna, de semmi sem sikerült, és most feladom.”    

          Egy idősebb és egy fiatalabb túlélő vitatkozik. A társadalomban rejlő előítéletektől tartó, azt valaha átnevelni remélő kommunista tanár, aki azonban kiábrándult az elveket feladó, revizionista apparátusból, és a rendszer bukása esetén a zsidóüldözés megismétlődésétől szorongó fiú – aki azonban nem hisz a mélyebb társadalmi átalakítás, a népnevelés lehetőségében, de visszahátrálni sem kíván a nemrég elhagyott származási/vallási közösségbe. „Gyakran gondolok Koterbára” – céloz a fiú a visszavonulni szándékozott orvosra, aki „egy kertben” akart élni, „melyet egyetlen fa árnyéka betakar”, és aki csak akkor akart előjönni, ha „az utcákon vér folyna”. Kertész azonban úgy véli: „folyamatos az életveszély”.

Mintha a szerző szétosztaná érzéseit, és a holokauszttúlélő szereplőkben önmagával vitatkozna, a veszélyérzet és a lehetőségek különböző szintjeinek érzékelése, az önvédelem és aktivizmus szükségének mértéke és módozatai között. Míg a nála idősebb, ideologikus tanár hittel azonosult a kommunista rendszerrel, Kőhidai csupán védelmet remélt tőle a még rosszabbal szemben. Koterba romantikusan absztrahált alakja révén, egy rendszereken kívüli, kompromisszumok nélküli ellenállót ismerhettünk meg, aki, ha nincs szükség mentőakciókra, elfordult volna a társadalmi léttől, a zsidóktól és saját zsidóságától is – bármiféle identifikációs kényszertől, amivel mintha a szerző is rokonszenvezne. Az apparátusokba betagozódni nem tudó idealista harcos figurája is visszatérő elem: hősei közül Smidt Flórián, Koterba, vagy éppen a valóságból merített A napló (1983) Che Guevarája ebben hasonlítanak.

Talán ide, ebbe a kamaszos romanticizmusba gyökerezik Moldova személyes, konok, és irritáló „magyar zsidó kommunista”-sága 1990 után, amely megtestesült már a Trilógiában is. Úgy volt támogatottja a Kádár-rendszernek, hogy hol erre, hol arra lógott ki belőle: mindig érintett valamilyen tabut, de mindig benne maradt a támogatott/tűrt kategóriában. Az Elhúzódó szüzesség pedig azt a tévképzetet látszik eloszlatni, hogy a kommunizmus/szocializmus eszméje felszámolhatja a kisebbségi, az üldözött, vagy bárki társadalmi magányosságát, noha a kommunizmus teológiája az ember nembeli elidegenedettségét ígérte felszámolni. A totalitarizmus a represszióval azonban éppen hogy szétszakítja, atomizálja a társadalom egyedeit. Moldova Trilógiája – cáfolva ideologikusabb regényeit és későbbi memoárjait, Kádár-könyvét – tisztában van ezzel. Ha tetszik, bölcsebb, mint alkotója.

*

Az utolsó határ, a regényfolyam harmadik kötete 1989. július 26-i befejezéssel dátumozott, a rendszerváltás előszelében íródott, és 1990-ben jelent meg. Az 1955-ben a kommunista Magyarország hadseregének Bicskei őrnagyaként, álnéven új életet élő, de lelepleződő, A Szent Imre-induló Koterba doktorát 1945 januárjában meggyilkoló egykori nyilas suhanc alakját, és a vele szemben lefolytatott eljárás kálváriáját, a leleplezők elé gördülő akadályokat ábrázolja. Kőhidait mint sorkatonát, a titok feltárása után letartóztatják. A leleplezésben társtanúja, későbbi szeretője, Boschán doktornő politikai ismeretsége révén szabadul, a bűnöst elítélik, Boschán Katalin ellen pedig – vélhetően ex-nyilasok vagy azok szimpatizánsai – politikai gyilkosságot követnek el.  Az alapötletet a szerző vélhetően a zuglói nyilasper egyik katonatiszt vádlottjából merítette, a merénylet azonban fikció.

  Moldova korábban is írt folytatást könyveihez, továbbírta szereplői sorsát. Kőhidai a kilenc évvel korábban megjelent Elhúzódó szüzesség végén vonult be katonának, majd Az utolsó határ elején áthelyezik, vélhetően azért, mert tudomása van parancsnoka gazdasági visszaéléseiről. Az észak-kelet-magyarországi miliőjéből Sátoraljaújhelyre emlékeztető vidéki város orvosnője jelent támaszt és kilépést Kőhidainak korábbi kapcsolatából Margittal, amelyet a lány labilitása és a távollét felemészt. Boschán ugyanúgy magányos és elszigetelt személyiség holokauszttraumája és árvasága következtében, mint Miklós. Apját Auschwitzba vitték, ő zárdában bujkált. Számos hangsúlyos és kevésbé jelentős motívum ismétlődik a Trilógiát megelőző Moldova elbeszélésekhez és a korábbi regényfolyamhoz hasonlóan. Ilyen a női karakterek ellentétpárja – faluból felemelkedő lány a nagy szerelem, és a városi zsidó, vagy félzsidó nő az enyhet adó menedék (egy könyvön belül a Malom a pokolban cselekményében, másrészt a Trilógia második, harmadik részében). Ez a motívum, mintha a magánéletben ismételné a társadalmi tapasztalatot: az asszimiláció sikertelenségét. Ismétlődnek a magukba zárkózó férfiak (Magányos pavilon, Malom a pokolban), a katonaság, a kihágás, a fogda tapasztalatai, vagy akár a sajátos kopaszodás.

Közeledve a személyesebb élményanyaghoz, és távolodva a diktatúra kultúrpolitikai elvárásaitól, a rendszerkonformitás háttérbe szorul, az ideológiától megterhelt viták inkább identitás-tűnődésekké, így valóságosabbá válnak, amennyiben személyes kérdésként merül fel a holokauszthoz, az országhoz, a saját zsidó származáshoz, a hovatartozáshoz és a jövőképhez való viszony, bár stilárisan túlfogalmazottak. A kívülálló modern hős a korábbiakhoz képest élesebben körvonalazott társadalmi dimenziót nyer: a levetkőzhetetlen szociokulturális háttér, a traumatizáltság, a zsidó kívülállás, sebzettség, érzékenység magyarázza képtelenségét a beilleszkedésre. Kevésbé titokzatos, drámaisága azonban nem csekélyebb.

Érdemes itt ismét utalni a Moldovával kortárs, zsidó élményanyagot is feldolgozó Fejes Endrére, aki gyakran reflektált mellékszereplői alakjában a zsidó kispolgári és proletárlétre, de szinte mindig kívülről, nem zsidó perspektívából láttatta ezeket a sorsokat. Mocorgó-novelláiban is ott vannak a kitaszított zsidók, 1962-es Rozsdametőjének is hangsúlyos motívuma az üldöztetések idején cserbenhagyott zsidó lány, de csak hosszú időn át készülő, Szerelemről, bolond éjszakán című regényében jutott el oda, hogy főszereplő/elbeszélője figurájában villantsa fel zsidó élményanyagát és hontalantáborban megélt tapasztalatait. Fejes azonban, miközben rendkívül erős stiláris jegyeket mutató prózapoétikát és miliőábrázolást hagyott örökül, inkább a háború utáni káoszban való sodródást ábrázolja, az egzisztencializmus létbevetett emberét, a zsidó tapasztalatot nem érleli koherens zsidó perspektívává, legfeljebb Palesztína/Erec Izrael felé tartó mellékszereplőinél. Diffúz identitást ábrázol főalakjainál, érintőleges kötődést a zsidósághoz, erősebb identifikációt az „ezerszer áldott nyolcadik kerület”-hez és annak sokrétű világához. Moldova puritánabb elbeszélői stílusban, de fókuszba helyezte, élesebb körvonalakkal, erősebb hangsúlyokkal írta meg a zsidóként hordozott társadalmi tapasztalatot, a holokauszttúlélői egzisztenciát, az identitás kérdéseit, a bizonytalanságot és a kötődést – és ahogy a holokauszt mára világélménnyé vált, ezek a tapasztalatok mai olvasatunkban talán jelentősebb hangsúlyt kapnak. Számtalan apróság világít rá a Trilógia harmadik kötetében is a be nem hegedő sebekre.

Életrajzában Kőhidai megalázónak érezné, hogy taktikázzon, ezért beírja eredeti családnevüket és gettóba kényszerítésüket. „Ablak” gúnynévvel illetik a katonaságnál szemüvege miatt, amit persze más is megkaphatna (16. o.); Kőhidai „visszavágásra” készen mondja ki parancsnokának, hogy apja munkaszolgálatos volt; amikor pedig első találkozásuk alkalmával Boschán doktornő a vizsgálathoz letolatja vele nadrágját, nemcsak mint férfi vörösödik el a nő előtt, hanem amiatt is, hogy az – körülmetéltségét észrevéve – kíváncsian az arcába néz. Kőhidai „feszülten” állja a tekintetét, és utóbb, még mindig zavartan, valami édességet kíván. (30-31.) A település zsinagógájának feliratát látva: „Adj esőt és adj harmatot”, „Kőhidai önkéntelenül elmosolyodott, mert büszkeséget, sőt önhittséget érzett ki abból, hogy ez az egykor nyilván erős és gazdag közösség nem oltalmat kért Istentől, segítséget halálos veszedelemben, hanem beéri esővel és harmattal – mintha azt mondaná: ha ezt megkapjuk, minden más gondunkat magunk is meg tudjuk oldani.” (21.) A temetőben Récsényi ügyvéddel találkozva – aki, mint később kiderül, szakmáját nem gyakorolhatván, kölnik keveréséből él, és kivándorlásra készül – az öreg gyászimáját hallgatva arra gondol, mint a túlélők sokasága: „Én is köztük lehetnék, miért maradtam meg éppen én”. Boschán doktornő privát gyászrítusait otthon gyakorolja, és a semlegesebb „elvitték” szót akarná egy beszélgetőtársánál „deportálták”-ra javítani, de vitatkozna Récsényivel is, aki nem akar Magyarországon maradni, hanem amerikai vagy izraeli rokonaihoz menne. „Ha itt raknának le a sírba, a testem görögni kezdene a föld alatt, és elvándorolna innen” – mondja az öreg, amikor Kőhidaival hármasban találkoznak. A fiatal doktornő szerint – ez később, visszamenőleg, drámai jelentést nyer – az üldöztetés ma már nem történhetne meg, mire Récsényi gúnyosan vág vissza: „Ezt mire alapítja? Hogy most sok zsidónak jól megy és a vezetők nagy része zsidó származású (Kiemelés az eredetiben – SZ. T. G.) – azért mondom így, mert ezt ők maguk nem vállalják – Récsényi legyintett. – De ez nem számít, körülbelül annyit veszítünk a személyükkel, amennyit a kommunisták nyernek velük.” Herzlt, a politikai cionizmus atyját idézi: „A magyar zsidóságot utol fogja érni a végzete…”, mire  Boschán felcsattanó hangon vitatkozik, de az ügyvéd letromfolja: „Az antiszemitizmus akkor is tovább él majd a kelet-európai országokban, mikor az utolsó zsidó is rég eltávozott már innen, bele van ivódva a lelkekbe, akárcsak a falakba a füst szaga vagy a rámázolt kátrány.” (55-56). Az író-alteregó fiatalember a regényidőben, 1955-ben néma tanúja a két idősebb vitájának, az érett író pedig válaszát 1989-ben ebben a regényben fogalmazza meg: Boschán doktornő ex-nyilasok vagy szimpatizánsaik általi meggyilkolásában, mert tanúskodna volt szeretője, a lebukott katonatiszt, Koterba doktor 1944-es nyilas gyilkosa ellen.

Récsényi alakjában Moldova meglehetősen sötét képet fest a perspektívákról: „A maradék zsidók is ki fognak vándorolni Magyarországról, Lengyelországból, sőt a Szovjetunióból is (…) Katika (…) éljen becsomagolt bőrönddel”(170-171).

            Amikor végre sikerül bíróság elé állítani az ex-nyilas Bicskeit és Kőhidai tanúvallomására kerül sor, még neki kell magyarázkodnia és védekeznie, mert a bíró kérdései és állításai a meggyilkolt Koterbával kapcsolatban gyanakvásra, előítéletre utalnak, mintha a fiatalember lenne a vádlott. Hogyan tudott szabadon mozogni a gettóban, honnan volt tiszti igazolványa, „valakinek az ügynöke volt (…) A történelmi kutatások bizonyították, hogy a cionisták összejátszottak a fasisztákkal”. A Koterba emlékét védeni próbáló Kőhidait többször leinti, beléfojtja a szót. (197-198.)

Itt, az 1990-es kiadású könyvben esik szó egyébként először közvetlenül a regényfolyamban az ellenállás cionista száláról, amiről 1975-ben Moldova még vélhetően nem írhatott, utólag pedig nem akarta megváltoztatni első regényét, csak harmonizálni próbálta a korábbi narratívát és az újat. Koterba „tartotta a kapcsolatot az illegálisan tevékenykedő fiatal cionistákkal (…) A Vadász utcában gyártották a hamis iratokat” – említi a cionista Palesztina Hivatal egykori színhelyét, a fent már idézett „Üvegház”-at amely a svájci nagykövetség és Carl Lutz diplomata védelme alatt állt, és az ellenállás, a mentőakciók központja volt. Ennek a kötetnek a megjelenésekor már leírható volt mindez. (Érdekesség, hogy Fejes, említett 1975-ben megjelent regényében, a hontalantáborok kapcsán ír a cionisták szervezte kivándorlásokról Palesztinába, és a DP-campek világában játszott irányító szerepükről, mintha ez nem lett volna már tabu, csak az 1944-es antifasiszta ellenállásban játszott szerepük, amely a kommunista ellenállás egyediségét cáfolta volna.)

Mi az, ami szemet szúr a rendszerváltás évében, 1990-ben megjelent Moldova könyvben? Elsősorban a zsidó karakterek, és az általuk felvetett kérdések nyílt, helyenként kissé publicisztikus tárgyalása. Másrészt a holokauszttrauma, ami meghatározza a zsidó szereplők tudatát, igaz, különböző hőfokú, különböző irányú cselekvésekre készteti őket: emigrációra, igazságszolgáltatási küzdelemre, fegyveres önvédelemre való felkészülésre. Harmadrészt feltűnő a bomló, puha Kádár-diktatúrában írt, és harmincöt évvel korábban, a bomló, kemény Rákosi-diktatúrában játszódó regény baljósan sejtetett előérzete a jogrend korrumpálódásáról, ami az alternatíva-nélküliség kínos érzetét okozza. Bár a diktatúra oldódik 1955-56-ban, Kőhidai és Boschán közös harca elbukna az igazságszolgáltatást akadályozó hatalmi manipulációk közepette. Az állam nem bolygatná a múlt mélyrétegeit (a nemzeti szégyenérzet, a kommunista homogenizáció vagy az antiszemitizmus következtében szőnyeg alá söpörnék az ügyet), de a nő korábbi szerelme, egy félretolt keményvonalas kommunista, magas rangú politikus közbeavatkozására végül célt ér múltfeltáró törekvésük. Amikor azonban a nő teherbe esik, Kőhidai nem akarja vállalni a gyereket, vagy nem akar itt, Magyarországon nemzeni utódot, ahol a Duna-parton sétálva is a tömeggyilkosságok jutnak az eszébe. Boschán hiába szerez fegyvert és tanul meg lőni baljós előérzetében, a nyilas bosszú áldozata lesz, rálőnek, elvetél, és belehal sebesülésébe. Igen keserű vízió, ki is vívta a fent említett jobboldali recenzens ellenérzéseit, bár a történelmi múlttal kapcsolatos felelősséghárítás reflexeit jól ismerhetjük az elmúlt évtizedek vitáiból.

Kőhidait paraszti származású első szerelme elhagyta, zsidó szerelmét megölik, ő pedig, magára maradva, az 1990-ben megjelent regény végén, a regényidő szerint 1956 őszén illegálisan nekivág a határnak. Moldova más regényeiben is csupán a nők tartják meg a kötődés nélkül sodródó, politikai csatákban sebzett, magányos férfi főhősöket.

„És ha most megkérdeznek, hogy ma még mi tart itt a Földön, mi tart még életben, habozás nélkül azt felelem rá: a szerelem” – írja Kertész Imre A száműzött nyelv című esszéje utolsó mondatában[4] tíz évvel később, az ezredfordulón. Talán távoli az asszociáció, de a vészkorszak után traumatizálódott, és úgy konzerválódott közép-európai zsidó lét könnyen válhatott a külvilágtól elforduló belső emigrációvá. Túlélők sokasága élt ilyen életet. Igaz, hogy Moldova élete végéig képes volt aktívan részt venni a társadalmi életben, kapcsolódásokat találni, derűsnek mutatkozni és ontani a különböző műfajú és színvonalú könyveket, de pályája csúcsán, lénye egy regiszteréből mégiscsak hitelesen szólaltatta meg a túlélők befelé forduló, komor világát.

Baljós, a rendszerválás idejére is érthető, áthallásos képet festett 1955/56-Magyarországáról. Utóbb a szabad világot is csepülte, egyoldalúan glorifikálva a Kádár-rendszert, ám amikor Trilógiája utolsó kötetét három évtized múltán olvassuk, talán csak a politikai gyilkosságot érezzük túlzónak. A felelősséghárításnak, a múlt szőnyeg alá söprésének, a trauma tovább élésének és az aggasztó előérzeteknek ma egyaránt tanúi lehetünk. Ezek a jelenségek velünk élnek Közép-Európában akkor is, ha a rendszerváltáskor megjelent regényben éppen túlzottnak érezhettük is az indulatokat, és hiányolhattuk a reményt, ami éppen akkor, 1988-1990 között még jelen volt a közhangulatban.

*

Moldova pályáját értelmezve feltűnő az ellentmondás regényei – szerzői alteregóként is felfogható – magányos, távolságtartó, helyenként mizantróp főhősei és az író igénye között, hogy jelen legyen a társadalmi valóságban, megmerítkezzen a tapasztalatban, hangsúlyozza e tapasztalatok fontosságát, és riportkötetek sorát alkossa meg. A kamaszkori cionista kivándorlási mozgalomból való kimaradás kapcsán írja memoárjában, Az utolsó töltényben: „Már akkor is igyekeztem távol tartani magam minden kollektíven végrehajtandó cselekvéstől. A gettóba vezető úton megtanultam, mit eredményez, ha az akaratomat alárendelem a felülről diktált fegyelemnek, és ez a tapasztalat egy életre belém ívódott”. Ezt a kívülállói identifikációt, a függetlenség és szuverenitás igényét később is megismétli.

Riportkötetei kapcsán pedig (egy ideologikus érv mellett, miszerint viszonzás ez, mert „másfél-két ember dolgozik azért, hogy én nyugodtan írhassak (…) az író munkája ezzel szemben „jelentést adni az embereknek a saját életükről és a társaik sorsáról.”), némileg racionálisabban, két magyarázatot is ad: „Szerettem volna, ha az írói mesterség mellett a vasutas, rendőr, földműves, pilóta, szerelő, vízügyes és még sok más foglalkozást is kipróbálhatok – erre a riportutak módot nyújtottak, kiélhettem minden képzelgésemet”. „Állandó íráskényszerem, vagy nevezzük meg nyíltan: grafomániám nem engedélyezett hosszas pihenőket (…) Így fordultam más műfajokhoz is (…) mindenekelőtt a riporthoz.”

Moldova gyakran szereplő, derűs közösségi emberként jelent meg a nyilvánosság előtt, nem saját írói munkássága elmélyült értelmezőjeként. Az a benyomásom, hogy a súlyos gazdasági, társadalmi témákat különböző színvonalon feldolgozó egyedi riportkötetek nemcsak kíváncsisága és íráskényszere kielégítésére szolgáltak – amelyek két regény között is munkára sarkallták –, és korántsem csupán a társadalomnak tett viszontszolgálatok a kommunista/szocialista évtizedek írófelfogása szerint, merthogy a társadalom tartaná el az írót. A művészetek természetesen jelentős hozzáadott értéket hordoznak az egyedi olvasó és a társadalom önfelfogása számára, de az író is a piacról él, nem eltartott, nem hálából, vagy viszontszolgálatként ír. A szerző itt egy-két rétegét nem látta át, vagy nem fedte fel saját működésének. Az életművét kitevő hetven könyv, a folyamatos írói beszédkényszer nem csupán a grafománia, hanem a szabadúszó író megélhetése miatt volt fontos.

A regényeknél nagyobb példányszámban eladott riportkötetek éppen annak voltak a biztosítékai, hogy személye mindig független maradjon, ne kelljen tartósan soha semmiféle munkahely, szervezet, hierarchia, intézmény kötelékébe tartoznia, parancsnak, utasításnak közvetlenül engedelmeskednie, ne kelljen beilleszkednie, megállapodnia. A szüntelen tettrekészség, a terepre járás, a népbarát-attitűd, a könyvei kapcsán keletkező vitákon való részétel, a Rádiókabaré-szereplések vagy a humoreszkek poénjai arra is jók voltak, hogy elfedjék a nyugalom hiányát, a személyiségben tátongó űrt, amit fent elemzett regényei romanticizált alakjaiban feltárt.

Mert bármennyire más arcát mutatta is a nyilvánosságnak, ott hordozta magában „a gettóba vezető úton” megszerzett tapasztalatot, hogy távol tartsa magát „minden kollektíven végrehajtandó cselekvéstől”. Ennyiben feltétlenül önmagából merítette magányos hőseit. A nagypéldányszámú riportkötetek, fellépések biztosították azt, hogy csak alkalmi kapcsolatba kerüljön bármiféle kollektívummal, és ne kelljen teljesen beilleszkednie, miközben riportkötetei sajátos módon a népi irodalom szociografikus jellegében is gyökereztek. Gyerekkori üldözöttség-élményei és baloldali értékválasztásai alapján tudott azonosulni a Kádár-rendszerrel, melyet kompromisszumként elfogadott, de kritikai gondolkodását és szuverenitását ezen belül is igyekezett fenntartani. Hangsúlyozottan a rendszeren belüli pluralizmust kereste, amennyire a rendszer első nyilvánosságában megtehette, mert a Kádár-rendszer alternatívájának a horthysta vagy talán szálasista Magyarországot látta, ezért csak a népi demokrácia keretein belül tudott gondolkodni. Kádárizmusát a Kádár-rendszer idején lehet elvtelen megalkuvásnak is látni, a rendszerváltás után pedig provokatív szenzációhajhászásnak, de ha közelebb akarunk kerülni írói életművéhez, akkor komplexebb válaszokat kell keresnünk, ahogy magát a Kádár-rendszert és annak relatív társadalmi elfogadottságát is csak így érthetjük meg anélkül, hogy mi magunk elfogadnánk ezt a társadalmi attitűdöt.

Amikor műveinek első kétharmadát írta, Moldova nem tudhatta, hogy túléli a diktatúrát, és alkotni fog utána is. A későbbi művek mind értelmezik, újrakeretezik a korábbiakat, az önéletrajzok pedig politikai önértelmezések, és helyenként önigazolások jegyében fogantak: egy élet igazolásaként, amelyet ő is újra- és újraértelmezett, és nyilván ő maga is vitatkozott önmagával a rendszerváltás után, de nem akarta megtagadni korábbi választásait.

Kádárista krakélernek mutatta magát, ez a tőle eltérően gondolkodókat, a fiatalabb, szabadabban szocializálódott nemzedéket elriasztotta tőle. Politikai megnyilvánulásai 1990 után jelen sorok íróját is akadályozták, hogy mélységében számot vessen Moldova fentebb elemzett könyvei jelentőségével, és érettség kellett a holokauszt élményanyagával való szembesüléshez is. Minden művésznek kijár, hogy pályaképét megalkotva maradandó művei felől olvassuk, ha emlékeztetünk is életútja és gondolkodása vitatható elemeire. Moldovának pedig vannak mély ember- és társadalomismeretről valló, időt álló elbeszélései, regényei, figurái. A Mandarin, a híres vagány (1976) igazságérzetében áldozatul eső címszereplője, a Malom a pokolban rendszer által bedarálni nem tudott magányos főhőse, szemben a jogi egyetem ex-szélsőjobbos és kommunista professzoraival, vagy a Trilógia első két kötete biztosan ilyen.

*

1996-ban Moldova György sérelemként élte meg, hogy A magyar zsidó irodalom létformái című konferencia szervezői – beleértve jelen sorok íróját – nem hívták meg az írói kerekasztal-beszélgetésre, és műveiről sem igen esett szó. Túl közeli volt még a diktatúra, és túl friss Moldova Kádár-apológiája ahhoz, hogy ez a nemzedékek közötti találkozás létrejöhessen.

Az azt követő évtizedekben már hiába kértünk tőle életút-interjút, elhárította a Szombat szerkesztőségének kérését. Két vagy három hiábavaló próbálkozás követte ezt az elkövetkező huszonöt évben, ám az interjú végül nem jött létre. Trilógiája utolsó darabjáról jelent meg mindössze recenzió a folyóiratban.

A halála előtti hónapokban is téma volt ez a hiány a szerkesztők között, és újra felmerült az interjú szándéka, de már nem adódott alkalom az újbóli próbálkozásra. Az adósság már csak így, írásban volt kiegyenlíthető, és önfelmentő íze lenne, ha azt mondanánk, élőszóban kevés érdemit tudott volna hozzátenni mindahhoz, amit regényeiben ábrázolt, és memoárja egyik kötetében kifejtett.

Halála és a lezárult életmű teremtett késztetést, hogy a fenti számvetésre és számadásra sor kerüljön.

Eredeti cikk: https://litera.hu/irodalom/publicisztika/szanto-t-gabor-adossag-moldova-gyorgy-zsido-trilogiaja-3-resz.html