Reif György néven született 1934-ben, az ötvenes években, tizenévesen népnevel, békekölcsönt jegyez, nagy szocialista építkezéseken dolgozik, majd Nagy Imre júniusi programja hidegzuhanyként éri. A Moldova nevet 1955-ben választotta magának, amikor első írása nyomtatásban megjelent. „1956 októberében fegyverrel állt a forradalom mellé, de a puskáját nem sütötte el. A Színművészeti Főiskola előtt strázsált, majd a városban bolyongott. 1957-ben tiltakozott Háy Gyula és Csurka István letartóztatása ellen, visszautasította a József Attila-díjat. (Lásd részletesebben Az utolsó töltény 2. kötetében.) A főiskoláról vizsgái letétele után diploma nélkül kellett eltávoznia. Fizikai munkásként dolgozott különböző munkahelyeken. 1958 áprilisában (a Szőnyei Tamás Titkos írásában idézett jelentés szerint) arról panaszkodik egy besúgónak, hogy »írásait nem tudja megjelentetni, mert azok a forradalomról szólnak, és azt pozitívan ítélik meg«. Ezeket az írásait ma sem ismerjük.”[1]
Moldova 1957-ben még arról beszélt kollégáival a fűtésszerelő brigádban – említi több interjúban –, hogy meg kéne ölni Kádár Jánost, amiért behívta a szovjet csapatokat, majd a Kádár-rendszer vitatkozó hívévé vált – és az is maradt. Moldova forgatókönyvírásból élt könyvei sikeréig. 1959-ben ismerkedett meg Kardos György volt államvédelmi tiszttel, katonai hírszerzővel, aki épp leszerelt, és a Kardoshoz hasonló hátterű Berkesi Andrással közös könyvük (Kopjások) forgatókönyvvé átírása kapcsán kerültek közel egymáshoz. Kardos a ’60-as évek második felétől a Magvető Kiadó igazgatójaként állandó kiadója lett; Moldova a rendszerváltás után apologetikus életrajzi könyvet írt róla. Kardos alakja, történetei vélhetően hozzájárultak több fikciós művéhez is.
Moldova 1990 előtt részben egyetértésből, részben konformitásból vette tudomásul a rendszert, amelyben élt. A rendszerváltás után részint szabad véleménynyilvánítása részeként, a piaci társadalom okozta nyomort bírálva, a szabadságban a nacionalizmus és a szélsőjobboldal fenyegetésétől tartva, vagy talán hajdani rendszerlojalitása miatti szégyenérzetből és dacból őrizte azonosságtudata integritását, netán média-érzékeny provokációból, régi kádárista közönsége megtartása érdekében tartotta fenn politikai véleményét.
*
Zsidóságuk miatti üldözöttségük, proletár-kispolgári háttere, gyerekkori nyomorgása és ebből eredő szociális érzékenysége, a baloldali családi hagyomány, a szociáldemokratának leírt nagyapa, talán az alkoholista lumpen apa okozta érzelmi instabilitás, és persze a leküzdhetetlen túlerő és az érvényesülés vágya miatt tartotta végül elfogadható kompromisszumnak az 1956 után „rendcsináló”, majd „konszolidálódó” Kádár-rendszert, ami ellen kezdetben lázadt. Tudomásul vette a status quo-t, mert élni és publikálni akart, vagy talán azért, mert látta, hogy a Kádárral szembeni alternatíva az ötvenes évek orosz geopolitikai érdekszférájában még rosszabb is lehet, a Rákosi-rendszerhez közelebb állók is jelen vannak a hatalom centruma körül.
Az 1960-as évektől vált megbecsült, sokszorosan kitüntetett és elsősorban társadalomkritikát is hordozó riportkötetei révén, a kor legnagyobb példányszámban eladott írójává, aki a rendszer számos tisztségviselőjével jó viszonyban volt, olykor segítették munkáját, eltűrték kritikáját is, mert tudták, értük haragszik, nem ellenük. Bár feszegette a korlátokat, belülről feszegette és lojalitásáról is tanúbizonyságot tett műveiben. Riportkönyvei (mint például A szent tehén a textilipar hanyatlásáról, amelyben Goldberger Leó vállalkozó jellegzetes alakját is megidézi családtörténetével, vállalkozói ethoszával, zsidóságával együtt) a hatalom hátszelével, sőt gyakran annak felkérésére születtek, de valódi problémákra hívták fel a figyelmet. Éles szemű társadalomkritikusként hamar észlelte a rendszer hibáit, óvatosan bírálta a részt, és határozottan védte az egészet. Utóbb – talán önigazolásképpen – nem is tagadta meg akkori álláspontját. Tragikus életfordulatokat, néha élethazugságokat átélő nemzedék tagja volt.
Igyekezett a cenzurális viszonyok közepette is rétegzettségében láttatni a magyar társadalmat, ha könyvei végkicsengésükben igazolták is, vagy legalábbis tudomásul vették a politikai rendszert. Mindenesetre a puszta tény, hogy regényeiben egymás mellett, egymáshoz képest látunk sztálinista, kommunista, vagy éppen különféle polgári meggyőződésű és hátterű, vagy munkásfigurákat, fél évszázaddal később – autoriter hatalomgyakorlást és homogenizációs törekvéseket tapasztalva a szabadság és demokrácia viszonyai között – árnyalhatja a diktatúráról alkotott sommás, homogenizáló képünket. Bírálói szerint Moldova igazolta, más nézőpontból ezzel az ábrázolással is pluralizálni próbálta a társadalmat elnyomás alatt tartó, közben hatalmát az 1956-os forradalom után konszolidálódni igyekvő, 60-as évekbeli egy-párti diktatúrát, mely bizonyos engedményeket tett az irodalom- és a filmpolitikában, miközben a rendszer perifériára szorítottjai továbbra sem kaphattak közvetlenül szót. A szabadságban szocializálódott olvasó nem tudhatja egészen pontosan rekonstruálni a diktatúrában élő, a megjelenést és ezért kompromisszumokat kötő művész helyzetét, de érdemes az adott korban lehetséges mozgásteret, az árnyalatokat, az íróvá formáló és ábrázolni kívánt élményanyagot is mérlegelni. A múló idővel érdemes újraolvasni és újraértékelni bizonyos műveket, mert a recepciót korlátozták a diktatúra cenzurális viszonyai, később pedig a rendszer-konformnak tűnő művekkel szembeni, esztétikai mezbe bújtatott politikai bírálat. A magyar irodalomtudomány jelentős vonulata kiemelt hangsúlyt fektet a 1970-es évek posztmodern „prózafordulatára”, így került ki az elemzések fókuszából a korszak realista irodalma, amelyet a szocialista realizmus fércművei lejárattak. Amikor az ezredfordulón a realizmus újra teret nyert – bár a kifejezés máig gyanús, nem szívesen használják – a politikai változások előtt sikeres, rendszerkonform írókat nem volt divat idézni.
*
Moldova Trilógiájának traumaábrázolása ugyan már A Szent-Imre induló (1975) és az Elhúzódó szüzesség (1981) első megjelenésekor is feltűnt[2], de a holokausztot túlélő zsidóság, főszereplője alakjában megformált kívülállói perspektíváját, a kitaszítottság érzetét volt aki „túlzó”-nak „neuraszténiásnak” találta.[3] Egy másik kritika az Elhúzódó szüzesség kapcsán a „zsidólét”, „zsidótudat” ábrázolását „kórrajzi”-nak nevezi, „hiszen az ábrázolt minta szélsőségesen és kórosan, koncentráltan és aggasztóan példázhatja a bonyolult jelenségkört”[4] – miközben éppen az Moldova regényfolyamának tétje és jelentősége, hogy a nyilas korszakot, a pesti gettóban túlélő fiú magában hordozott érzékenységét, sérülékenységét ábrázolja.
Utólag, a rendszerváltást követően sem történt kísérlet a művek újraértékelésére, annak ellenére, hogy a társadalmi nyilvánosságban a vészkorszak, a trauma mint emberi tapasztalat és mint irodalmi tárgy, az itt elemzendő művei keletkezése utáni évtizedekben egyre nagyobb teret nyert. Moldova Kádár-rendszert igazoló vagy gyengébb regényei, a Bűn az élet című, rendőrségi szociográfiájának cigányokkal szemben sommás, előítéletes tónusa, és 1990 utáni nyilvánosan, demonstratív módon képviselt Kádár-apológiája is megnehezítette, hogy az elemzők kedvvel forduljanak írásai felé. Ám ahogy a náci-szimpatizáns Knut Hamsun, Louis-Ferdinand Céline, Ezra Pound vagy éppen Nyírő József irodalmi teljesítményeit is számon tartjuk, és nem keverjük össze politikai hitvallásaikkal, úgy Moldova értéket képviselő műveit is érdemes önmagukban szemlélnünk. Mérlegelnünk kell azt is, hogy noha baloldali művészként egzisztenciálisan könnyebb helyzetben lehetett, erkölcsileg mégis bonyolultabb volt léteznie a baloldaliságot elvárttá és hivatalossá tevő, minden mást pedig legfeljebb perifériára szorítottan megtűrő rendszerben.
*
Korai, sikeres regénye, a Sötét angyal (1964) már felmutatja társadalom- és lélekábrázolásban egyaránt részlet-gazdag prózáját. A 60-as évek második, 70-es évek első felének regényei dialógus-centrikusabbak, forgatókönyvi iskolázottságúak, mintha gesztust tenne a befogadás megkönnyítésének, ez a könyve azonban még mellőzte az ideologikus párbeszédeket (magukat a párbeszédeket is), modern, sűrű szövésű, leírásban gazdag próza, melyben a történet látszik igazolni a rendszerrel kötött kompromisszumot. 1956-os felkelő, majd nevelőintézetbe zárt hőse a regényben bár periférián marad, de nevelődése során beilleszkedik a kádári „konszolidáció” világába. Ma olvasva a regényt, nemcsak a politikai magalkuvás tűnik fel, hanem a mára letűnt gyári és munkásvilág mély ismerete, ugyanakkor a társadalom heterogenitásának megjelenítése.
A Sötét angyal Válent Csabája már az a kívülálló, őrlődő alak, aki későbbi regényeiben is visszaköszön. Ez maga a szakítás az 1950-es évek kollektivista hősfiguráival, ami a korszak más íróinál is megtörténik. Itt még keresztény középosztályi, értelmiségi háttérbe ágyazza a főszereplőt egy virtigli antiszemita apával, aki – bár mai szemmel nézve hitelesnek tűnhet – akkoriban rendszer-konformnak hathatott. Ebben a regényben még mellékszereplők alakjában, kevésbé kidolgozottan tűnik fel a szerző saját élménye, a holokauszt-traumatizáltság. Csaba szerelme, a DISZ-ben elmagányosodó, túlélő anyjához a végsőkig lojális Éva, a nem-zsidó fiútól őt tiltani próbáló, kivándorolni vágyó, öngyilkossággal fenyegetőző és azt megkísérlő özvegy anyja és nagyanyja hordozza a motívumot, mely később Trilógiája középpontjába kerül. Dramaturgiailag hihető, hogy a főhős egy röpcédulázási ügyben ellene tanúskodó, bűnét mégis enyhítő, majdani szerelme által lesz képes lázadni és elrugaszkodni apja előítéleteitől, és részévé válni a modernizálódó társadalomnak.
Feltűnő a sokszínűség, még ha a keresztény középosztály és a zsidó polgárság maradékát az idősebb nemzedék alakjaiban hanyatló/búcsúzó rétegeknek ábrázolja is, ahogy a forradalom után presszókba, magánlakásokba visszaszoruló, rendszeren kívüli létre kényszerített, dekadens polgári művészértelmiséget is. A főhős alakja nem közvetlenül igazolja a rendszert, inkább helyét nem találva sodródik a levert felkelés és az intézeti évek után, és közben felnőtté válva kényszerűen szocializálódik, tudomásul veszi magányát, visszatér a nevelőintézet vidéki helyszínére, mintha az jelentene neki egyedül otthont, ahol jóindulatú nevelőit, köztük első szerelmét megismerte.
Moldova konformitása itt a túl megértőnek ábrázolt intézeti világban, a jóindulatú, majd leszerelő nyomozótiszt alakjában, és annak szintén leszerelő volt katona- és rendőrtiszt társaiban jelenik meg (akik az 56-os forradalom leverésének és a megtorlásnak a részesei voltak), és egyébként rég más pályákra aspiráltak az elbeszélés szerint, csak a rendszer szolgálata miatt maradtak a levert felkelés utáni rendcsinálásig posztjukon. Ez a rendvédelmi romantika már gesztus lehet kiadója, Kardos György felé is és a szituáció visszaköszön az Elbocsátott légió (1969) című regényben, ahol már nyíltan a volt államvédelem, karhatalom figurái jelennek meg. A Sötét angyalban még nincsenek árnyalatok a kommunista rendszert képviselő alakok között, későbbi műveiben színesedik a paletta, bár furcsamód, ezzel ellentmondásban, didaktikusabbá, ideologikussá válnak sokhelyütt a párbeszédek.
*
1956 felkelői közül jó néhányat szimpátiával ábrázolt – az említett Válent Csaba mellett például Oncsot a Magányos pavilonban (1966) – és felkelésnek nevezte leginkább 56-ot akkor is, amikor ellenforradalom volt a hivatalos történetírás és pártpropaganda szerint. Hősei azonban többnyire mindenen kívül állnak. Mai szemmel olvasva, hitelesebb egy-egy regényének, vagy Menekülés című korábbi elbeszélésének miliőábrázolása, mint végkicsengése, mely Kádár-kori olvasatban rendszerkonformitást mutat, bár eseti szinten akár a valóságból is meríthetett. A Moldovánál kilenc évvel fiatalabb pályatárs, Nádas Péter hangsúlyozta, hogy az Emlékiratok könyvében, amit a Kádár-rendszer fennállása alatt írt, és még a diktatúra hanyatló szakaszában, 1986-ban jelent meg, erkölcsi okokból korlátozta önmagát az 1956-os forradalomról írva, bár a külső, cenzurális körülmények is nyilván akadályozták. Mégis inkább jellemző a műre a pátosz, míg másik nagyregényében, a Párhuzamos történetekben, amely már a rendszerváltás után látott napvilágot, megengedte magának, hogy a felkelés sötétebb oldaláról, a káoszról és az erőszakról is írjon.
Moldova „kétfrontos harcban” beszélhetett érettebb műveiben ’56-ról, így ábrázolhatta a felkelést és a leverése utáni bujkálást, billegve a rendszerkonformitás és a valóságábrázolás között, ahogy tett számos más regényében is a hetvenes évek közepéig. Határhelyzetben élt mindvégig, miközben sikeressé vált. A többségi munkás- és keresztény kispolgári közegben zsidó értelmiségi volt, a polgári zsidó közegben proletár, a proletár és kispolgári zsidó közegben felfelé törekvő értelmiségi. Érzékeny volt a szocialista rendszer igazságaira és igazságtalanságaira, ez túlterheli könyvei dialógusait, amelyben mintha sokszor önmagával is vitatkozna, hiszen nem mondhatta ki a teljes igazságot, ezért folytonos önkorrekció, egyensúlykeresés kényszerét érezte. Alkati kívülállása miatt is kereste a határhelyzeteket, a kívülálló hősöket, a rendszer és a rendszeren kívüliség határán állókat. Válent Csabához hasonló a Malom a pokolban (1968) és A változások őrei (1972) Flandera Jánosa, akit politikai okokból távolítanak el az egyetemről, és a beszélő nevű, zsidó származású sztálinista Altschuler professzor félig orosz lányának szeretője lesz. Altschuler, miközben küzd a népi antiszemitizmust is megtestesítő, karrierista tanártársával, Noszter-Németh-tel, és így alakja bizonyos igazságot is nyer, régi vágású kommunistaságával kimegy a divatból. A kiöregedő moszkovita Altschuler hanyatlásában, konfliktusaiban és a rendszeren kívüli karrierista Flandera hányattatásában, két nővel viszonyt folytató alakjában hiteles figurákat teremtett, bár például a grófi származású kommunista Károlyi alakja, aki 56 felkelőivel szemben a rendszer védelmében fog fegyvert, elrajzolt, tézisszerű. Érzékelhető már ugyanakkor, hogy a zsidó léthelyzet, illetve az antiszemitizmus vészkorszak utáni továbbélésének problémája nem mellékes kérdésként foglalkoztatja.
Moldova számtalan hasonló hőst alkotott élettapasztalatából, és próbált (talán általa tisztelt kiadója, Kardos György alakjának, történeteinek hatására) a rendvédelem figurái között is árnyalatokat keresni (Sötét angyal, Magányos pavilon (1962) illetve Az elbocsátott légió (1969), és meglátni bennük az emberit. A Magányos pavilonban Smidt Flórián volt katonatiszt egy katolikus pappal együtt menti a forradalom üldözötteit, és a pap már 1944-ben és 1949-ben is mentett másokat, miközben a Malom a pokolban című regénye élesen kritikus az államvédelemmel, és brutalitásukat ábrázolja. Támogatott és egyben megfigyelt írója volt a Kádár-rendszernek, de a korszak bonyolultsága és hullámzó viszonyai következtében mindez akár egyszerre is történhetett. Kétfrontos harcot folytatott regényeiben a sztálinizmussal és a szocializmus ellenfeleivel szemben – ahogy a kádári rendszer is ezt tette.
A rendszerváltás előtt írt regényeiben a munkásság, a nyomor, a szegénység határán álló zsidó kispolgárság, az ebből kiváló, felemelkedni próbáló értelmiségi ábrázolásában, vagy a bukást átélő sztálinista elit megjelenítésében – társadalmi tapasztalatai birtokában, apróságokra, érzéki észleletekre is kiterjedő megfigyelőképessége, érzékeny szemlélete, dramaturgiai tudása révén – értékállót is tudott alkotni, bár az ideológiai vitákkal túlterhelt beszélgetések szüntelen jelenléte feltűnő. Műveiben bírálható a krimi-irodalom, vagy a ponyvaromantika hatása, a dialógusok túlpoentírozott szellemessége, vagy hétköznapi nyelvhasználata – utóbbi elsősorban a kritika által „prózafordulat”-nak nevezett perspektívából, egy erősebben stilizált nyelvhasználat elterjedése, a francia új regény és a hetvenes években induló posztmodern hatásával összefüggésben. Ezzel szemben azonban ott áll a történelmi miliőábrázolás, a társadalomrajz, a szociális érzékenység, az elnyomottság, a periférialét, a személyesség és a hagyományos elbeszélés újrafelfedezése a 2000-es évek magyar irodalmában, ami Moldova egyes regényeit felértékelheti.
*
Saját bevallása szerint a Negyven prédikátor (1973) és a jóval későbbi Ha jönne az angyal (1998) című történelmi regényeit tartotta legsikerültebb műveinek. Az előbbi a 17. századi ellenreformáció által sújtott, elhurcolt, hittagadásra rávenni próbált protestáns magyar lelkészek történetét dolgozza fel, az utóbbi a száműzött Mikes Kelemen nézőpontjából íródik. Az erősebben stilizált nyelvhasználat, az elrugaszkodás a kádárizmus konkrét világától, az allegorizálás és a metaforizálás talán használt írói világa felfrissítésének. Én azonban Moldova önéletrajzi Trilógiájáról, illetve annak nagyon hangsúlyos tematikai fókuszáról és perspektívájáról szeretnék szólni az alábbiakban.
A modernizmus és a posztmodern – szocialista realizmussal szemben ellenzéki felhangot is kapó – divatja következtében a lineáris szerkezetű, társadalomábrázoló, hagyományos realista elbeszélés háttérbe szorult. A zsidóságélménnyel kapcsolatban azonban a traumatizált kisnemzeti lét, a nacionalizmus, a vészkorszak miatti felelősség, és a kommunista diktatúra homogenizáló, asszimiláló szelleme következtében az egész magyar kultúra nem vált elég nyitottá, miközben politikai szlogenként ma minden jogállami demokratikus erő fontosnak tartja az antiszemitizmus elleni fellépést. Mindez azonban nem működik, ha a zsidóság nem válik bármely más irodalmi tárggyal egyenrangúan disputálhatóvá.
A Trilógia első két kötete megjelenésének időszaka – az 1970-es, ’80-as évek, a diktatúra időszaka a maga homogenizáló, ateista, egyház- és polgárellenes, anticionista felfogásával – nem volt alkalmas a vészkorszak ábrázolásának és a traumatizált zsidó identitás kérdéseinek mélységében történő recepciójára, hiszen a nácizmus a Hannah Arendt-i értelemben totalitarista jellegénél fogva egy tőről fakadt a kommunista diktatúrával. A rendszerváltás idején pedig, Az utolsó határ 1990-es kiadásakor, Moldova társadalomkritikus, fenyegető perspektívája – az 1956-os forradalom előtti nyilas-leleplezés, majd a nyilas bosszú: egy zsidó orvosnő elleni merénylet – nem tűnhetett időszerűnek, mert a nyilvánosság változások iránti lelkesedése volt a meghatározó, és nem az aggodalom. Kertész Imre Sorstalansága (1975) is csupán későbbi német sikere után találhatott haza a 90-es években, amihez hozzásegítette a vészkorszak kiemelése a zsidó kontextusból és általános, civilizációkritikus perspektívába ágyazása, ám ettől a zsidó létélmény, különösen a posztholokauszt zsidó létélmény hazai recepciója nem változott érdemben. Kertész Kaddis a meg nem született gyermekért (1990) című műve már méltó figyelmet kapott, igaz, ott is elsősorban a mű fúgaszerű megformáltsága, prózapoétikai eszköztára, és nem a holokauszt egzisztenciális tapasztalata és következményei okán, ami Moldova alább elemzendő Trilógiájának is sajátja. Az esztétizáló megfontolások ráadásul kvázi-értelmezési keretet biztosítottak, és biztosíthatnak ma is, elterelve a figyelmet a traumatapasztalat továbbélésének súlyos, és a nemzeti tudat szempontjából kényes kérdéseiről, a túlélő örök magányáról és kívülállásáról, kizárva így például Moldova Trilógiáját az értelmezendő, vagy újraértelmezendő művek köréből. Márpedig, ha nem bővül az értelmezés kerete, a magyar kultúra önfelfogása veszít vele.
*
Moldova alkotásain belül is különös helyet foglal el az önéletrajzi regényfolyam, mely a második világháborútól 1956-ig követi hősét. A Szent Imre-induló (1975), az Elhúzódó szüzesség (1981) és Az utolsó határ (1990) valóságelemeit Az utolsó töltény című 2004-ben kezdett önéletrajzi sorozatában is felfedezhetjük, a kívülálló főhős nézőpontját pedig más regényeiben is alkalmazta.
Az 1970-es, 80-as évek interjúiban a szerző nem beszél zsidóságról, csak a nácizmus üldözéséről és legfeljebb gettóélményeiről, miközben a zsidó kívülállás, az identitás bizonytalansága, de a ragaszkodás a származás meghatározta élményvilághoz, és a személyiségbe épült identitáselemekhez rendkívül hangsúlyos a művekben. Mindez ma is feltűnő motívumsorozata a három regénynek. Nem kivételes, hogy egy író legérzékenyebb élményeiről csak írásban, fiktív figurái mögé rejtőzve tud vallani, élőszóban, közvetlen formában nemigen – talán éppen ez teszi íróvá. A szabadság körülményei között, 1990 után is csupán dacos azonosságvállalásra futja nem egyszer Moldovától (magyar zsidó kommunistaként azonosítja magát, talán provokálva is a nyilvánosságot), de a zsidóságról való beszéd számára sem válik természetessé, csak a regényekben kap szót.
A Szent Imre-indulóban a kiközösítettek, gettóba kényszerítettek, majd a halállal naponta szembekerülők szélsőséges léthelyzete áll a centrumban, és az 1943-45 közötti időmúlást is részletesen ábrázoló leírást kapunk. A gyerek-alteregót a címbeli iskolából zsidósága miatt kizárják. A periférialéten, a kényszerköltözéseken, a sárga csillagon és a gettósításon át jut el a gettófutárságig, majd a felszabadulásig. Elszenvedi a diszkriminációt, apja elvesztését, a család szétesését, mostohaapa megjelenését, és a halál közelségét – ezek az epizódok erősek, jól megkomponáltak. Hibája a regénynek, hogy a főhős – bár gettófutárként mozgékony, és ez dramaturgiailag is segíti az elbeszélést – túl sokat lát, mindenütt jelen van. A szekuláris zsidó ellenálló Koterba doktor, a varsói gettó menekültjének és Teitelbaum ortodox rabbi kettősének általa hallott dialógusai spekulatívabbak, íróilag halványabbak, a kor olvasói számára azonban az eltérő zsidó típusokat megtestesítve mégis újdonságként szolgáltak, és plurális világot vittek színre a létező szocializmus zsidóságot is homogenizálni próbáló törekvéseivel szemben. Az irodalmi megformáltságukat tekintve olykor hullámzó, helyenként tézisszerű vitákat ábrázoló epizódok a 60-as évek második, 70-es évek első felének Moldova regényeit is jellemezték. Funkciójuk ott is az ideológiai elvárások ellenére sokszínűnek megmaradó társadalom ábrázolása lehetett. Megjegyzendő, hogy ebből a szempontból korai regénye, a Sötét angyal szabad függő beszédes narratív megoldása sűrűbb, irodalmilag egyenletesebb, későbbi könyvei engedményeket tesznek a könnyebb olvasói befogadhatóságnak.
A Trilógia következő két könyvében részint a főszereplő zsidóságával összefüggő emlékfelidéző, érzelmileg telített leírásokat olvashatunk helyekről, jelképekről, mint a kőbányai zsinagóga, maceszsütöde, illetve egy vidéki zsidó temető, másrészt olyan jeleneteket, reflexiókat egy-egy drámai helyzetről, ahol provokálják, megsértik a főhőst zsidósága miatt, vagy félnie kell. Mellékszereplőkkel, vagy azok között folyó párbeszédeket, vitákat olvashatunk, ahol a zsidó léttapasztalat fókuszba kerül, illetve elharapott mondatokat, kérdéseket a zsidó szereplőktől, netán érzékeny leírásokat gesztusaikról, érzelmeikről, melyek származásukkal, mivoltukkal, traumatizáltságukkal is összefüggésben állnak. Moldova élőszóbeli harsánysága, provokatív megnyilvánulásai, egész világlátása mögött ott lapult a gyerekkori sebzettség, amelyet leplezett, és amely csak könyveiben fogalmazódhatott meg.
Kívülállói perspektíváját jóllehet azonosította a ’60-as, ’70-es évek recepciója, ám önismétlő motívumként marasztalták el, mint amely leegyszerűsíti és sematizálja az „én – szemközt a világgal” elbeszélői motivációt. Csakhogy a konkrét helyen és életidőben, amely Moldovának adatott, a vészkorszak idején családjával együtt üldözötté váló kamasz zsidó fiúként valóban szembekerült az őt kirekesztő és likvidálni törekvő világgal, amikor pedig később mégis integrálódni próbált, kívülállása és kritikai szemlélete – igazodási gesztusaival és sikereivel együtt a Kádár-rendszerben – meghatározó maradt. Kitaszítottság-érzete „eltúlzottnak” látszott 1981-es kritikusa szemében a marxista-leninista Kritika folyóiratban, és majd húsz évvel később jobboldali kritikusa is így érezte[5], sőt utóbbi még azt is felemlegeti, hogy az irodalom, sőt a zsidó irodalmi vizsgálódások sem kanonizálták. A kívülállás kétségkívül végig jelen van a Trilógiában, mely 1975-től 1990-ig, pályája derekán jelent meg, korai sikeres művei után, de csak az ifjúkor egy évtizedét: főhőse, Kőhidai Miklós életének tízéves korától huszonkét éves koráig terjedő szakaszát, az 1943 és 1956 közötti történelmi időszakot öleli fel.
(Folytatjuk)
Eredeti cikk: https://litera.hu/irodalom/publicisztika/szanto-t-gabor-adossag-moldova-gyorgy-zsido-trilogiaja-1-resz.html