„átbillen egy láthatatlan határon,
ami egyszerre nincs, aztán nem is lesz,
vagy mint a hóban egy sor odatárt nyom,
előre, félkészen a lépteidhez:

így mégy, s olyan, mintha egyhelyben állnál,
nyomok sora lennél, melyet kitárnál.”

Tandori Dezső

1.

Spunciher

Valahogy úgy nézett ki, mint aki egyszerre követi a legújabb divatot, mindent otthon ötször kivasalt, twistpullover, az ing nyaka, mint a katonaságnál a vigyázzállás, hatalmas szemüveg, vastag keret, óriási szemek, fazonírozott hajviselet, de szolidan, a nadrágja éle olyan, mint a borotvapenge, ráadásul magas, sok fejekkel nagyobb nálam, ráadásul neki ott van az általános iskolai barát V., én kóválygok, rendetlen hajjal, kilógó trikóban, neki már az első nap divatos táskája van két füllel, nem ám olyan oskolás izé, inge még színes is, de összességében szerény, nem feltűnő, nem piperkőc, de nagyon rendben van, egyszóval minden adva volt, hogy mi négy év gimnáziumon keresztül szóba se álljunk egymással, vagy ha igen, abból én nem fogok jól kijönni.

Ehhez képest a Trefortból (Ságvári, ha a kommunisták olvasnák ezt a korszakregényt, elvégre volt egy mártír Bacsó Béla is, ki is végezték, és mekkora vicceket csináltunk, amikor a Bacsó Béla utcába jártunk politechnikára, de erről később), már a bemutatkozás napján együtt jöttünk ki a Szentkirályi utca felé, lehet, ketten csak, lehet, hogy többen, mindenesetre a Rákóczi út sarkán volt egy Mézes Mackó nevű tejbüfé. No, mondok, én bemegyek ide, mert, ugye, láttam kívülről, hogy van gyümölcsrizs, így aztán remek ürügy volt, hogy leváljak a Béláról, aki az utcán is olyan volt, mint aki most jött ki egy gimnazistareklámöltözet-csarnokból, mint egy középiskolás Fabulon-reklám.

Ehhez képest Béla (nevét se tudtam tán) rám szólt: Spunciher, te mért be ide? Mondok: gyümölcsrizsért. Menjünk, mondta Bacsó, akit azonnal (egyetlen napra) elneveztem magamban Spuncihernek, mivel nem értettem, hogy ezzel mit akar, és bejött velem.

És aztán a suli után mindennap.

Így kezdődött.

2.

Huncut a skorpió

Béla jól tanult, szorgalmas is volt, meg azért neki minden tárgyból volt füzete, szemben velem, aki már elsőtől lényegében évente egy, maximum két füzetet használtam, mert azért matekból mégis feltűnő lett volna, ha nem kockás füzetbe írok. Béla humán ember volt, de velem ellentétben, tisztesen helytállt a reáliákban is. Viszont magyarból elsőtől kezdve mindig hozzáolvasott valami elméleti dolgot az anyaghoz, így hirtelen Szerb Antal Világirodalom történetére emlékszem. Tudni kell, hogy Zs. néni, a magyartanár, egy rabbi özvegye, fantasztikus műveltségű irodalomrajongó típus volt, mesélni tudott órákon át, de például a nyelvtant nem szerette, talán nem is értett hozzá, mindenesetre négy éven át nem volt nyelvtanóránk, az biztos. Ámde az elméletet sem kedvelte, s bár Szerb Antalt kívülről fújta, de bizony idegesítette, hogy Béla mondjuk Homérosz kapcsán nem csupán az eposzok cselekményét vázolta, hanem kvázi irodalomelméleti szempontokat is behozott.

Nem nagyon szerették egymást Zs. nénivel. (Hozzátartozik a dologhoz, hogy én viszont gimnázium után is jóban voltam Zs. nénivel, aki halála előtt nekem személyesen azt mondta, hogy tanári pályája során kétszer tévedett gyerek megítélésében. És az egyik tévedése Béla volt, aki akkor már bőven tanszékvezető volt az ELTE-n, ráadásul az esztétika tanszéken. Rohantam Bélának elmondani Zs. néni megtérését, hát nem volt nagy sikerem.)

Huncut a skorpió. Ez is Béla mondása volt, akárcsak a spunciher, főképpen akkor használta, ha ősrégi barátommal, szegény S.-sel hármasban gombfociztunk. Talán főleg nálunk, de a Béláéknál is. Főleg a padlón. Béla mindenkit szarrá vert, és bizony akkor azt mondotta, hogy huncut a skorpió.

Miért, nem az?

3.

Trakl

A hozzáolvasás nem csupán az irodalomtörténetre szorítkozott. Béla olvasott világirodalmat is pluszban, főképpen német és osztrák költőket, akikről időnként elejtett néhány mondatot, igaz, ritkábban irodalom órán, mert Zs. nénit módfelett nem szerette, meg is volt rá sértve, mert nem értékelte eléggé Béla pluszdolgait, sőt az elméleti dolgoktól, mint már mondtam, mindig ideges lett. Ő mesélni szerette az irodalmat, Béla pedig értelmezni. Nem jöttek össze.

Béla is Vasas-drukker volt, én is, mi sem volt evidensebb, mint hogy a Fáy utca mellett, ahová Béla bácsival, Béla micisapkás papájával jártunk, elmentünk Bélával ketten a Sportcsarnokba, valami kosárlabdameccsre. De hogy minek? Talán a Honvéd játszott valakivel, mindenesetre Béla magával hozott egy Nagyvilágot. Kissé rezignáltan megkérdeztem tőle, hogy ezt mi a francnak hozzá a kosármeccsre, és akkor most nem idézem fel azt a lesújtó pillantást, amelyet szemüvege mögül rám vetett. Nyilván Nagyvilág nélkül második gimiben nincs kosármeccs.

Volt az osztályban egy sznob, elkényeztetett, kissé affektált hangon nyávogó „jó házból való úrilány”, M. Mások mellett Bélát is nagyon idegesítette ez a nyávogó, ám szorgos leány, akinek a sznobériája beleillett az irodalom Zs. néni-féle „mesélős” okításába, csak míg Zs. néni hihetetlenül művelt volt, addig M. csak sznob. Történt, hogy Béla átküldött M.-nek egy füzetlapot, amire azt írta, hogy most fedezte fel ezt a Georg Trakl-verset, M.-nek nyilván érdekes lehet. Ez óra alatt volt, M. elolvasta, majd szünetben odament a Bélához, és elkezdett áradozni „Trakl” verséről, mire Béci (idióta osztálytársunk, L. így nevezte Bélát) lazán odaszólt a könnyekig rajongó M.-nek: „Ja, remek vers. Ős-Trakl. Én írtam matekórán.”

4.

Lóversenypálya

A mi osztályunk vegyes volt, a lányokról mostan nem nyilatkoznék, elég annyi, hogy a párhuzamos osztály csak lányokból, méghozzá szép, okos, vonzó csajokból állt, már többnyire. Bélának, teljes joggal, tetszett É. Mi sem volt evidensebb, mint hogy amikor valami idióta futóversenyt rendeztek csak gimnazista lányoknak, mivel É. is ott volt, sőt futott is, Béla kivezényelt engem a lóversenypályára valahol a Keleti környékére, mert hátha. Hát lett hátha, bezony. Béla elérte, hogy É. és barátnője, Á. eljöjjenek velünk vasárnap megnézni a Pál utcai fiúkat a Vörös Csillaghoz címzett moziban. Engem ugyan nem érdekelt Á., de a barátomért mindent. Igen ám, de én marha, reggelire hagymát ettem hagymával, úgyhogy amikor beültünk a moziba, É., mellette Béla, mellette Á., végül én, Béla szórakoztatta É.-t, ami érthető és logikus volt, de én rájöttem, hogy olyan hagymaszagú vagyok, mint egy tehénistálló (bocsánat). A számat eltakartam, Á.-val kellett volna beszélgetni, hisz ez volt a föladat, de én, ha egyáltalán szóltam egy szót is, akkor is hátat fordítottam Á.-nak. Béla szépen haladt, ahogyan egy másfél órás amerikai–magyar koprodukció alatt csak lehetett, én rákvörösen ültem szegény Á. mellett némán, csukott szájjal, kukán, ám így is igen, hm, bizonyos szagokat árasztva. Á. becsületére legyen mondva, hogy É. miatt nem állt fel és ment a francba, vigyázott a barátnőjére, neki ez volt a föladat, plusz szenvedett tőlem.

Nem csodálkoztam azon, hogy Á. a film végén úgy rohant el É.-vel együtt, mint akit széthagymáztak. Béla meg ordított velem a körúton, hogy tönkreteszem bimbózó magánéletét.

Neki is igaza volt.

(Más kérdés, hogy a katonaság után, évekkel később É. és Á. Tihanyban nyaraltak, Béla meg én pedig anyámmal Szigligeten. Naponta átmentünk Tihanyba, a remény hal meg utoljára, az ingázásnak annyi eredménye lett, hogy napok múlva mindenki hazament, én meg Ábrahámhegyen, ahová el kellett kísérnem, immár hagymátlanul Á.-t, elaludtam az út mentén, tekintve, hogy Béla miatt napok óta csak oda-vissza rohangásztunk stoppal Tihany és Szigliget között.)

5.

A Hallban

Béla szüleinek egy majdnem szokásos lipótvárosi lakása volt, ugyanabban az utcában, ahol hatéves koromig éltem a nagyanyámmal. Csecsemőnek majdnem szomszédok voltunk. A lakás leválasztott lehetett, mindenesetre két szoba egymásba nyílt, aztán volt egy kisszoba még a konyhán túl, na és… Na és volt egy HALL, ami az előszobát kötötte össze a kétszobákkal. Ebben a Hallban volt egy négyszögletű asztal, és három szék. Béla itt ült, tanult, olvasott, élt ebben a Hallban ennél az asztalnál, és, hacsak nem néztek tévét együtt mind az egész család, a kétszobák külsőbbikében, ahol Béla bácsi elképesztő energiával kommentálta a tévé-világ történéseit, „nézd a gyíkfejűt”, mondta például az egyik neves riporterre, akit persze sose láttunk, mert ugye ő kommentált (általában). Volt, hogy hárman néztünk ott focimeccset.

Ámde a HALL: azért írom naggyal, mert Béla, akinek a lába kilógott az asztal túlsó végén, gyakorlatilag tényleg itt élt, és vele én is, amikor (igen gyakran) náluk voltam. Lehetetlen hely volt a HALL, átjáróház, dehát a kisszoba Béla nővéréé volt, így maradt nekünk a HALL. Béla nem fért el, én elfértem, ő ült és olvasott, tanult, bármi, mindent csinált, amit én nem, de akkor mért voltam ott annyit? Semmi esetre sem azért, mert Béla bácsi ránk szólt, hogy jön a nőnap, keressetek nekem verset, mire Béla elővett negyven verseskötetet, de hogy honnan? Nyilván az asztalról, mert mindent ott tárolt. Könyvet, füzetet, tollat, mindent. No, kerestünk Béla bácsinak 35 verset, ebből Béla talált meg harmincat, én mondjuk ötöt, igen ám, de enyém Béla nagyban dolgozott: az ókortól napjainkig szedett össze rengeteg nőverset, a görögöktől mittudomén, Schillerig. Én biztosan csak a József Attila Mama-verséig jutottam. Béla bácsi ordított, hogy neki egyszerű, érthető, magyaros női vers kell, és nem a fia világirodalmi panorámája. És győzött Váci Mihály, akit persze Béla bácsi maga választott ki két perc alatt.

Volt, hogy az asztalon gombfociztunk. A Hallban – melyben később Magdi, Béla felesége ült évekig a helyemen – mentette meg Béla az érettségimet. Már rég szünet volt a szóbeli előtt, én sehol nem tartottam semmivel, Béla azt mondta, gyere föl, átvesszük. Fölmentem, ültem az asztalnál, és Béla egész éjjel mondta a tételeket, de mindenből. Hajnali hétkor értem haza, apám ült a konyhában, és engem várt. Egész éjjel. Hol voltál, kérdezte rezignáltan, mire megmondtam a teljes igazságot: Bélával tanultunk.

Azt most nem fogom ecsetelni, hogy apám milyen képpel mondta azt, hogy „aha”. Olyannal.

De tény, hogy leérettségiztünk. Majd kimentünk Lengyelországba, utolsó szabad nyár, lányok, élet, minden.

És szeptemberben bevonultunk.

6.

Top handzsup

Betereltek minket az ebédlőbe. Hódmezővásárhely éjszaka, sok száz rövid hajú, farmergatyás újonc. És kezdődik a szétosztás. Az még könnyen ment, hogy Bélával és R.-rel, aki szintén osztálytársunk volt, egy századba kerüljünk, a „bölcsészszázadba”. Ezt a nagy ordibálásban is kivettük, ez jó. De hamar kiderült, hogy három „szakaszba” kerülünk, amiről csak annyi tudtam, hogy itt már bizonytalan, hogy a Bélával együtt maradunk-e, bár a „szakasz” akkor még nem jelentett nekem „körletet” se, magyarán, hogy az azonos szakaszhoz tartozók egy nagy szobában alszanak. Vannak vagy húszan.

Első menet: Béla kopaszra vágatja a haját, én csak tüskére, de már ez is rémület. Ruhaosztás, ötször akkora gatya, mint én, hajnali 3, de túlélem. Sőt! Bacsó Bélával egy körletben leszek! Oda osztanak be. Mind a ketten megkönnyebbülünk, be a körletbe, másnap hajnali sorakozó után le az alakulótérre, ahol árkot ásunk. Oké, van ilyen. Másnap ugyanazt az árkot betemetjük. Mondom a Bélának, ebből baj lesz, ez nem normális, amit csinálunk. Béla nyugtat, mint civilben tette mindig is.

Harcászati kiképzés, G. százados, mindig részeg, de nagyon kedves ember, azt mondja: No, elvtársak. Ott van az erdő. Ott gyön a nyugatnémet hegyivadász szembe magukkal. Akkor maguk mit csinálnak? No, bassza meg, nem tudják?! Hát ez az ellenség maga. Lőnek? Lófaszt. Azt mondják, hogy Top Handzsup! és ha erre se. Na, akkor lőnek. Szót nem értek, de a többiek sem. Mi a szar az a Top Handzsup? Vietnámi balzsam, ja. De hogy jön ez az imperialistákhoz? Napok múlva (sic!) nyelvésznek készülő társaink közül valaki megfejti: Stop! Hands up! Angolul van! G. százados, az egyetlen humánus figura, fel akart vágni a bölcsészek előtt, és ezért mondta angolul. Illetve: „angolul”. Sőt azt is mondta: enemi fórist. Újabb napok, jönnek a nyelvészek a megfejtéssel: Enemy is in the forest.

Gál százados, akit később leváltottak, az egyetlen emberi szabású tiszt volt a tizenegy hónap alatt. Szerettük is.

7.

Egy incidens átmászik a falon

Két hónapja lehettünk Vásárhelyen. Béla jobban bírta, mint én, ő fegyelmezettebb ember volt, nagyon rendes volt a „rendetlen” ellenében, szóval jobban bírta, de azért az egész egy őrület volt. Béla apja, miként az én apám is, nem egyszerűen kommunista volt, hanem volt funkciója is a IX. kerület pártbizottságán. Még régebben talán az IBUSZ vezérigazgatója volt, vagy ilyesmi, szóval voltak kapcsolatai sokfelé. Történt, hogy Bélát és engem egy hétköznapon hívattak az ezredparancsnokságra, ami kb. olyan, mintha az embert civilben berendelnék a Pártközpontba. Odamegyünk, jelentkezünk, ahogy kell, és az ezredparancsnoki szobában K. ezredparancsnok mellett ott áll a Béla apja és még egy idegen tiszt, aki egyenest a HM-ből jött Béla bácsival. Mint a kukák ülünk a Bélával, aki azért örült az apjának, miként én is, csak nem értettünk semmit. No, elvtársak, kérdezi a HM-tiszt tőlünk, hogy érzik magukat itten? Erre meg mi a faszt lehet mondani, Béla apja huncutul mosolyog, hát megvolnánk, nyögi ki Béla, és hogy mennek a dógok, teszik fel immár nekem a kérdést. Hát megyegetnek, dadogom, de még mindig nem értem, mi ez? Ekkor megszólal K. alezredes, az ezredparancsnok. Nézzék, elvtársak, mondja nekünk, az elvtársak azért jöttek Pestről, hogy ha maguk is akarják, akkor leszerelhetnek, mert szükség van magukra a civil életben. Vagy valami ilyesmit mondott.

Értve vagyunk, ahogyan azt katonáéknál mondják, mind a ketten felfogtuk, de azonnal, hogy a Béla apja azért jött, hogy minket innen kimentsen. Kis HM-kapcsolat, elvtársias ez-az, megy ez, elvtársak. És ekkor az én barátom felállt, odament az apjához, elköszönt tőle amúgy rendes, civil módra, majd azt mondta a HM-tisztnek: Jelentem, mi nem szerelünk le. Maradunk.

Kijöttünk a szobából, azok ott bent nem szóltak egy szót sem, alakilag is tisztelegtünk, álltunk a folyosón, és bizony én elbőgtem magam. És pont nem azért, hogy az én barátom egy hülye, mert itt most leszerelhettünk volna mi ketten, Micimackó és Malacka, hanem de azért, mert olyan büszke voltam Bélára, mint addig soha. Hatalmas lelkierő kellett ahhoz, hogy visszautasítson egy ilyen ajánlatot. És még nyíltan ki is merte mondani. Csodáltam érte, sőt rajongva tiszteltem ezért a gesztusért, arról nem beszélve, hogy helyettem is szólt, én maradtam szélárnyékban.

Béla átölelt az ezredparancsnokság épületében, és azt mondta: Ne haragudj, de ezt nem tehetjük meg.

Boldogan mentünk vissza a századhoz, ahol először azt hitték, hogy kineveztek minket akárminek, vagy egyáltalán.

Akkoriban többen intézték el, ki okkal, ki ok nélkül, hogy kapcsolatok révén leszereljenek.

Azt hiszem, hogy a négy év gimnáziumi barátság után ez volt az a perc, amikor én a barátom valós emberi mélységével megismerkedtem.

Innen tudtam: nagy ember a barátom.

És hol volt akkor még Gadamer?

8.

Foglyok, őrök, hazaárulók

Éleslövészet. Fekszünk a pampán, kurva hideg van, előttünk a céltábla. Úgy kezdődött, hogy szegény R., aki már nem él, ráfektette a géppisztolyát keresztben a karjára, úgy is köll, csak éppen kibiztosította a fegyverét, egy rossz mozdulat, és lőtt. Hogy senkit nem talált el, holott Béla mellette feküdt például, az a világ nyolcadik csodája volt. Én olyan szarul lőttem, hogy velem nem törődött ez ügyben senki. Kilőttem a táramat a pusztába. Oszt annyi. Igen ám, de Béla jó lövő volt, legalábbis nálam jobb. Őt figyelték, és ő sem talált el semmilyen céltáblát. Vége, sorakozó. Bacsó honvéd, lépjen előre, hangzott a verdikt, és ebből tudtuk, hogy baj lesz. Maga szándékosan lőtt mellé, ordított Bélával B. őrnagy, maga hazaáruló. Béla állt, meg se rezzent. Csak annyit mondott: Jelentem, nem vagyok hazaáruló. Ez nagyon kemény mondat a seregben. Én remegtem, de úgy emlékszem, Béla laktanyafogsággal megúszta.

Megint máskor Magyar Bálint barátunk, meg én nem úsztuk meg, tíz nap fogdát kaptunk, részletek most mindegy. Lényeg az, hogy a fogdában mindennap egy másik század adta az őrséget. Az egyiken a mi századunk. Béla őr volt, sőt ki kellett mennünk Magyarral utcát söpörni, és ő vigyázott ránk. Géppisztollyal. Hát akkor ott nem söpört senki semmit.

És megtörtént a fordítottja is. Béla kapott három napot, ha jól emlékszem, és én őriztem akkor őt. Látogatási nap volt, fogdásokhoz ugye nem jöhetett látogató. Csak éppen jött. Megláttam a Béla bácsit, és szóltam Bélának, hogy itt van apád, menjetek hátra az étkezde mögé, én majd skubizok. Így is történt.

Volt, hogy együtt voltunk őrségben. Éjjel kint állni a téli Alföldön, és védeni a szocializmust az imperisták (sic!) ellen, nem volt nagy élmény. Ráadásul éjjel néha ellenőrizték az embert, hogy a helyén van-e, jól van-e felöltözve, éber-e eléggé, ilyesmi. Béla tőlem tíz méterre őrködött. Én álló helyzetben elaludtam. Béla látta, hogy jön az ellenőrzés, akkor ordított, hogy „jelen, Bacsó honvéd”, hogy azonnal felébredtem. És még őt baszták le, hogy minek üvöltözik.

Hát miattam üvöltött.

Még tudni kell, hogy amilyen pokoli rendetlen voltam, minden ellenőrzés előtt, mely a körletet vizslatta, Béla személyesen összehajtotta a ruhámat, és egyáltalán a szekrényemben legalább olyan rendet rakott, hogy ne azonnal büntessenek meg engem. Ez váltakozó sikerrel járt, de barátom így is csodát művelt: az, hogy én nem voltam egyfolytában laktanyafogságban, jórészt annak volt köszönhető, hogy Béla a magáé mellett az én szekrényemre is vigyázott.

Abban, hogy én ezt a majdnem egy évet ép ésszel kibírtam, nagy szerepe volt. És még valami, ami legalább ilyen fontos: azt hiszem, mind a ketten amolyan baloldali kamaszként vonultunk be, olvastunk Marxot, sőt én Lenint is, még a katonaságnál is. De gimiben én egy kissé anarchoid kádárista lehettem, Béla meg, talán ma úgy mondanám, szocialista volt alapvetően. Mire leszereltünk, mindkettőnk világképe megváltozott. Nem kicsit, nagyon. Ebben a legnagyobb szerepe a katonaság tébolydájának volt, meg annak, hogy új barátaink, Magyar Bálint, Angyalosi Gergő nagyban hozzájárultak a világlátásunk megváltozásához.

Szocialistaként vonultunk be, és kritikai marxistákként szereltünk le, de az egyetemre már úgy mentünk, hogy elutasítottuk a létezett szocializmust: és ebben nagyjából egyformán gondolkodtunk.

Örök életemre hálás maradtam a barátomnak, hogy akkor nem szereltünk le. Cserébe kialakult világképpel és etikával vágtunk neki az egyetemnek.

9.

Magánszemcsi

A bölcsészkaron magyar szakon együtt voltunk, és később az induló esztétikán is, sőt ott azonos csoportban. Az egyetem lényegesen kevésbé fontos, mint a magánszemcsik. Ezek azok az általunk szervezett, nem egyetemi szemináriumok voltak, amelyek egy-egy általunk kiválasztott oktató vagy más szempontból fontos ember körül szerveződtek. Általában Angyalosi Gergely, Béla, Orosz Pista szegény, néha Csetneki Gábor, én és még több alkalmi egyemisták, ahogy a katonaságnál az előfelvételiseket hívták, mi jártunk ezekre. Jártunk Almási Miklóshoz a Színházi Intézetbe, esztétikai és filozófiai szövegeket megdumcsizni, ahogy Almási mondta, szombat délelőttönként. Almásinak remek humora volt, és ami nagyon fontos: merte azt mondani valamire/valakire, hogy nem értem. Lukács tanítványaként akkor még nem volt állásban az egyetemen. Elsősök vagy másodévesek lehettünk, arra emlékszem, hogy Fehér Ferenc Dosztojevszkij-könyvének a regényelméletét olvastuk, és én egy kurva szót nem értettem. És hihetetlen megnyugtató volt, hogy Miklós is néha azt mondja: Tudja frász, mit jelent ez. Béla, aki később odakerült a Színházi Intézetbe, már itt kimutatta, hogy különös érzéke van elmélet és művészet együttértéséhez, nem beszélve arról, hogy itt is olyan pluszszövegeket olvasott, immáron németül főleg, melyek szerzőiről még csak nem is hallottam. Baromi laza, szabad szemcsik voltak ezek, később már az egyetemre is beengedték Almásit, neki és Mészáros Vilmának nagy szerepe volt abban, hogy Bélát is, engem is izgatott a dráma, izgatott Lukács, sőt már a fordulat előtti fiatal Lukács is.

Nagyon ellenzékinek éreztem magunkat, amikor megkerestem Radnóti Sándort, aki nemcsak lukácsista volt, de valóban ellenzéki is, úgyhogy állástalanul kontrollfordított, és írta meg máig érdekes Benjamin-könyvét. Ugyanaz a gárda, hetente újabb filozófusok újabb könyvei, Sándor lakásán, egészen olyanok voltunk, mint Lukács Vasárnapi Köre, csak éppen Balázs Béla és Lesznai Anna hiányzott. Itt már vastagon politizáltunk, Sándortól nagyon megtanultuk, hogy a politika egyfelől magatartás, másfelől etika, harmadfelől egy esztéta az politizáljon, ha akar. Akkor jelent meg Lukács korai Művészetfilozófiája, azt kezdtük olvasni, ám Sándor egyszer közölte, hogy ezt nem fogjuk megbeszélni, mert ő ezt meg akarja írni. Viszont neki köszönhettük Könczöl Csabát, aki Gergőnek is, Bélának is, nekem is alapbarátom lett. De lehet, hogy fordítva volt, és Radnótit köszönhettük Csabának. Itt már barátságok lettek a szemcsikből, sőt házibulik is, már Heller-, Vajda-, Márkus-kéziratokat kaptunk, amiket aztán meg is vitattunk. Máig emlékszem az „esztétikavitára”, mely Radnóti Benjamin-könyve körül keletkezett. Ekkor írta Misu híres festészettanulmányát, Heller–Fehér pedig az esztétika nélkülözhetetlenségéről és meg nem reformálhatóságáról írt. Mi megvitattuk, Béla pedig egyre nagyobb elméleti anyagokat szívott magába, Gergely minőségérzéke páratlan volt, Orosz Pista szigorúan politikus esztétikát művelt, Böllről írt egy hosszú tanulmányt.

Az esztétika szakon az egyetemen Zoltai Déneshez jártunk Hegel esztétikájára, amit a szintén exlukácsista Zoltai kontrollfordított. Ő volt a tanszékvezető, és hát Hegel nagyágyúnak számított. Zoltai egy ízben éppen azt fejtegette, hogy Hegel logikájában a tartalom átcsap formába és a forma tartalomba. Én hülye, jelentkeztem, és azt találtam mondani, hogy ha ez így van Hegelnél, akkor a tartalom és a forma kategóriáknak nincs semmi értelmük, hiszen átcsapnak egymásba, és ezzel megszűnnek: vagyis nincsenek. Zavart csend támadt, Zoltai talán válaszolt valamit, elkente a dolgot, mire az egyik kollégánk jelentkezett, hogy amit én hirdetek, az így antimarxista nézet, és kéri Zoltai professzort, hogy a következő órát szenteljük az én antimarxista nézeteim megvitatásának.

Ennek fele sem volt tréfa, tudat alatti antimarxizmusom veszélyes vizekre evezett, magyarán azt se tudtam, hova kapjak. Béla azt javasolta, hogy kicsinyt gondolkozzunk, van egy hetünk. Közben szemcsi volt Radnótinál, és én bizony megkérdeztem Sándort, hogy mit javallana nekem védekezésül antimarxista nézeteim védelmében. Nem emlékszem, hogy Sándor javasolt volna bármit is, inkább azt mondta, hogy látod, Andriskám, ezek azok a nehéz ideológiai helyzetek, melyeket kezelni kell tudni. Kösz, gondoltam, majd kezelem. Szemcsi után Gergő is azt mondta, hogy az ilyesmit az ember oldja meg maga.

Na ja. Eltelt egy hét, én hülyére olvastam magam Hegellel, de nem jutottam előbbre. Bemegyünk a Zoltaihoz, a szeminárium feszeng, Zoltai azt mondja, tessék kérem, szóljanak hozzá, én halálsápadtan ülök. Ekkor jelentkezik Bacsó Béla. Nagyjából a következőket mondta: A múlt héten Kardos András barátomat egy felszólalása okán leantimarxistázták az órán. Ő, Bacsó Béla, kikéri magának, hogy vita helyett, érvek helyett bárkit minősítsenek, no pláne ideológiai alapon. Hálásan néztem Bélára, de hogy ebből mi lesz…? Az lett, hogy Zoltai közölte: Bacsó Bélának igaza van, ne minősítsünk senkit a nézetei miatt, Kardos kolléga majd megérti egyszer Hegel Logikáját, de most haladnunk kell tovább, mondta a láthatólag megkönnyebbült tanszékvezető, majd elkezdett Goethéről beszélni.

Bacsó Béla keménysége, etikussága, bátorsága és szeretete immár többedszer mentett ki engem a szarból. Ez már nem is hála volt, amit éreztem Béla iránt, nem is csodálat, hanem a barátság olyan foka, melyet csak egy ilyen végtelenül tiszta és bátor ember válthat ki a másikból.

10.

A birodalom visszavág

Azt hittük, túlestünk a hegeli afféron, de nem úgy van az. Ugyanabban a félévben nemcsak Hegel-szeminárium volt, hanem voltak nagyelőadások, ahova nem volt kötelező járni, de valami rejtélyes oknál fogva (noha P. előadásán mindenféle szakosok is voltak, nem csupán az esztétika évfolyam húsz embere) mégiscsak tudni vélték utóbb, hogy kik jártak, és kik nem. Úgy esett, hogy Béla és én az első órán ott voltunk, baromian untuk, úgyhogy szerintem egyikünk se ment többet P. nagyelőadására. De voltak ott vagy százan. Vége a félévnek, az indexet alá kell íratni. Utolsó óra P.-nél, bemegyünk a Bélával, plusz index, és akkor sorba kellett állni a tanári asztalnál, és P. egyenként írta alá az óralátogatás igazolását, vagyis hogy elvégeztük a kurzust. Szerintem vizsga akkor nem volt ebből a tárgyból, de nem esküszöm meg. Lényeg, hogy Béla és én egészen másutt álltunk a sorban, P. mindenkinek aláírta az indexét, Bélának és nekem nem, közölvén, hogy nem látogattuk az órát.

Kicsit gyanús volt az ügy, mert mindenki másnak aláírta, és nem gondoltuk, hogy minket kettőnket figyelt P. egész félévben, sőt azt sem gondoltuk, hogy csak mi ketten nem jártunk be. Másodévesek voltunk, aláírt index nélkül szigorlat sincs, akkor minket innen kivágnak. Bementünk Zoltai Déneshez, aki a tanszékvezető volt, és bár nem volt egy Júda oroszlánja, de máshova nemigen tudtunk fordulni. Zoltai meghallgatta, majd azt mondta, máig nem felejtem el: Nézzék, én tudom, mondta Zoltai, hogy a tanszéken nem csupa Lukács György tanít, de azért esetleg, talán, mégis, noha stb. lehetett volna többet bejárni P. előadására. Mindazonáltal közölte, hogy beszél P.-vel, mit is lehetne csinálni.

Annyit valahogyan sejtettünk, hogy P. nem maga találta ki, hogy ne írja alá pont kettőnk indexét, sőt azt is vélelmeztük, mint utóbb kiderült, joggal, hogy az alá nem írás valami rejtelmes módon összefügg a Hegel-afférral.

Vizsgaidőszak volt, nekünk hiányzott az aláírás P. előadásáról. Uszkve egy hét múlva P. üzent, hogy Béla és én keressük fel a szobájában. Én hülye, azt hittem, hogy valami szigorított vizsgát csinál, vagy valami egyéb ötlete van, mondjuk járjuk újra a félévet, akármi.

Frászkarikát. P. ült az íróasztala mögött, mi ketten az asztal túlsó végén, vele szemben. Kicsi szoba volt, össze lettünk zárva P.-vel. Aki… Aki egy nagymonológba kezdett arról, hogy a szovjet pártban is mindig voltak árulók, az árulóknak társai, voltak trockisták, buharinisták, miegyéb. Ekkor arra gondoltam, hogy itt minket kivégeznek, ami ugye képtelenség, és ezen elröhögtem magam, Béla meg velem röhögött.

Ezt nem kellett volna. P., aki Szerb Antal-szakértő volt, ily módon finom polgári lélek, még hosszan ecsetelte a bolsevizmus árulóit, majd ennyit mondott: Kérem az indexüket. Szó nélkül aláírta.

Kitámolyogtunk Bélával. Csak annyit tudtunk, hogy akkor lesz szigorlat, nem rúgnak ki, és azt is tudtuk, hogy mindezt Zoltai intézte el, beleértve annak kezdeményezését is, hogy a Hegel-affér után, ami, ugye, az ő óráján történt, azért ne maradjunk következmények nélkül a világban. Azaz megtalálta P.-t, akihez nem jártunk be, kifőzték az alá-nem-írás húslevesét irodalomesztétikából, de azt is, hogy némi szívatás után, P. megalázó „letrockistázását” követően, mármint hogy Béla és én lennénk a trockisták (a forma átcsap tartalomba, a tartalom formába, mi ez, ha nem trockizmus?!) elengedték a büntetést.

Teljesen abszurd volt az egész, és már megint én kevertem Bélát bajba, de mit tehetek, ha Béla már több volt, mint barát: azért állt ki mellettem, mert védett engem. Mint ahogyan végig 57 éven át.

Itt azonban a Hegel-ügynek nincs vége. Béla, aki mindent olvasott már akkor is, nyilván Kafkához fordulna most, hogy a „játszma végét”, tudom, ez Beckett, ismertesse. Szóval három év múlva végzünk. Diploma előtt-alatt vagyunk, és a tanszékek jellemzik a hallgatókat a Tanulmányi Osztály felé, hogy majd ugye az állásügyekben Pálinkás elvtársék kellően tájékozottak legyenek. Nu, a mi jellemzésünkben az szerepelt, hogy az Esztétika Tanszék, noha maga az esztétika nem is volt tanár szak, valami röhejes „esztétikai előadó” szerepelt a diplománkban, szóval mégis ez a tanszék azt üzente a szocializmust építő magyar iskolarendszernek, hogy mi (Béla meg én) nem vagyunk alkalmasak arra, hogy tanítsunk bárhol is. A mázlink az volt, hogy Magyar Bálint barátunk az ún. „vertikális alapszervezetnek” volt a vezetője, ez egy elvileg a KISZ-en belüli renitens „alapszerv” volt, valójában arra szolgált, hogy legyenek intézményes kereteink ezt-azt elintézni az egyetemen. De hát a kari KISZ-titkár Orosz Pista volt, úgyhogy maga a kari KISZ is inkább volt ellenzéki egyesület, mint a párt ökle. Lényeg az, hogy Magyar hivatalból megkapta a tanszéki jellemzésünket, és azonnal megfellebbezte. És mivel Bálint egész életében nagyjából mindent elért, amit el akart intézni, ezt is megoldotta: szegény József Attilával szemben, mi taníthattunk elméletileg „középiskolás fokon” a diplománk szerint.

És még itt sem volt vége a hegeli logika trockizmusának. Amit most írok, azt Bélától tudom, én vagy elfelejtettem, vagy nem is tudtam róla anno sem. De tartozom barátomnak azzal, hogy leírjam, noha nem tudom bizonyítani. Béla szerint őt is, engem is TMB-ösztöndíjra javasoltak, ami akkor nagy szó volt, mert legalább kétévnyi ösztöndíj, plusz kezdő tudományos pálya. Hogy ki javasolt, nem tudom, de gyanítom, hogy Almási Miklós lehetett, aki akkor már oktatott a tanszéken. (Később tanszékvezető lett.) Lényeg az, hogy Béla szerint ezt az ösztöndíjunkat megfúrták. Hogy ki, vagy kik, nem tudom, Bélának volt gyanúja, de ez is csak gyanú volt, nem több. Lényeg, hogy nem kaptuk meg, meglehet én nem is tudtam az egészről, mert Béla akkor megkímélt talán. Nem tudom.

Az egyetem után Béla, akinek már megszületett a kislánya, Bori, állást kapott Almásitól a Színházi Intézetben, Angyalosi Gergő kapott egy tízhónapos párizsi ösztöndíjat, én pedig az Akadémia Kiadó lexikonszerkesztőségében lettem segédszerkesztő, ahol a főnököm Kicsi Sándor, a világ egyik legjobb embere volt.

11.

Magdi és Bori

Magdinak Béla csoporttársa volt a népművelés szakon, velem Magdi angol szakon járt együtt N. pazar szemináriumára talán stílgyakból. A probléma csak annyi volt, hogy Magdi remekül tudott angolul már elsőben is, én meg azóta se. Éppen ezért N. óráin én mindig a szekrény mögé ültem, hogy ne is lásson, Magdi előttem ült, hiszen ő értette a mára jelentős költővé is vált zseniális nyelvtanárt. Én meg minden órán hülyéskedtem, Magdi nevetett, jóban voltunk, noha tudta, hogy speciel angolul nemigen tudok. Egy idő után kiderült, hogy ő Béla csoporttársa, és mivel Béla átláthatatlan okokból szilveszteri bulit akart szervezni, én addig fontoskodtam nála, hogy meghívta Magdit is. Mit ne mondjak, ennek sok évtizede, életem egyik legsikeresebb akciója volt. Csekélységem egy életre összehozta őket, érdemeim számosak, noha soha nem tudtam kiegyenlíteni Béla értemóvását.

Én hál’ istennek leadtam az angolt másodév után, Magdi, aki addig kollégiumban lakott, praktikusan beült az én székembe a HALLba, egy ideig este kiment a kollégiumba, de aztán mintha állandóan Béláéknál lett volna. Seperc alatt összeházasodtak, Magyar Bálinttal elmentünk Jászboldogházára az esküvőre, fantasztikus élmény volt, ott táncolt az egész falu. (Mondjuk aztán Magyarral Gyöngyösön a szállodában egy szobában aludtam, ami csak azért volt komfortos, mert a katonaságnál, konkrétan Dócon egy sátorban aludtam vele, ő alul-felül kilógott a sátorból, belül viszont nekem nem maradt helyem. De ez semmi, a fogdában is aludtam az ölében, majd máskor elmesélem.)

Béláék kaptak Óbudán egy lakást, és pillanatok alatt megszületett Bori. Én akkortájt éppen váltam, úgyhogy praktikusan minden estémet Béláék konyhájában töltöttem, másutt nem tudtunk beszélgetni, lévén egy szoba volt a lakásban, aztán hajnalban hazamentem a XI. kerületbe. Szóval ülünk Béláéknál, Magdi, akinek már fájásai voltak, úgy döntött, hogy irány a kórház. „És velem mi lesz?”, kérdezhettem volna, de nem tettem, hanem bementem velük taxival a kórházba, és a klumpámban addig csattogtam föl s alá, Béla meg állt az ablaknál, amíg ki nem jött a nővér, hogy megszületett Bori. A nővér kissé bizonytalan volt, hogy vajon a látszólag nyugodt magas, vagy a kicsi klumpás az apa, de addigra Béla már odaugrott hozzá, úgyhogy a nővér is megnyugodott, meg Béla is végre nem volt fegyelmezett.

Magdit láttuk egy pillanatra, kitolták a szülőszobából, Béla megsimogatta az arcát, én meg azt gondoltam, hogy helyreállt a világ rendje.

Negyedévesek voltunk, Magdi kihagyott egy évet a gyerekkel, mind a ketten fantasztikus szülők voltak, csak mintha rám kevesebb energiájuk jutott volna, de hát végül is ezt elfogadtam. De az igaz, hogy 1978-ban elraboltam Bélát Óbudáról, hogy nálam nézzük meg az argentin–magyar vb-meccset, ahol kiállították Törőcsiket és Nyilasit, kikaptunk, Béla végigordította a meccset, pont úgy, mintha az apjával és velem Vasas-meccsen lettünk volna. Magdi, azt hiszem, engem illetően egész életében csak egyszer tévedett: Sétáltunk a Borival a napfényes óbudai lakótelepen, és Magdi azt mondta: Hát neked sose lesz gyereked?! Kérdezte vagy állította, de az is lehet, hogy azt akarta mondani, hogy az egyszobás óbudai lakásukban tán ha egy kicsit kevesebbet fordulnék elő, az esetleg nem tenne rosszat a világmindenségnek. Érdekes, hogy Angyalosi Gergő, akinek a bátyja és annak családja Magdiék fölött lakott ugyanabban lakótelepi házban, szóval Gergő is pedzegette, hogy ha esetleg ritkábban mennék a Bélákhoz, akkor tán nekik is jutna némi levegő.

Az érdekes az, hogy Béla ebben a minikonyhában, egyszobás lakásban, gyerekkel, mégis elolvasta ötödévre a filozófiatörténet összes alapművét, nem beszélve kedves német költőiről, Goethéről, Schillerről, Kleistről.

De nem hiszem, hogy miattam költöztek tovább Békásmegyerre, mely kétségkívül még messzebb volt, de több szobájuk lett.

És oda bizony kevesebbet mentem.

12.

Charta ’79

Akár sikerül megírnom, akár nem, ez a fejezet Bacsó Béla, az ember, a barát, a férj, az apa, a tudós, a political animal, a filozófus, a kritikus gondolkodó, egyszóval: a maga-tartó ember életének csillagpontja, vagy legalábbis élete egyik legnagyobb pillanata.

Ezt azért el kell magyaráznom. A Charta ’77-ről tudjuk, mi az, de két évvel később a Charta ’79 már nem egyszerűen egy alapesemény, hanem a mi életünk szerves része. Megjelent nálam Magyar Bálint, mert előre megbeszéltük, hogy ha lesz aláírás-akció, akkor nem pusztán aláírjuk, de visszük az ívet másokhoz is. Megjelentünk tehát Bacsó Bélánál, aki akkor már a Szent István körúton lakott a családdal, hogy volna kedves aláírni. Hang nélkül aláírta. Tudta, hogy következményei lesznek, vagy lehetnek, és hát ott volt Bori, meg a család. De ez másoknál is így volt, legszűkebb barátaink mind aláírták.

Ezt nem ragozom tovább. Sokunk vesztette el akkor az állását emiatt, Béla a Színházi Intézetből került ki, másokat kidobtak vagy figyelmeztettek. Béla és az én állásvesztésemről természetesen tudott apám, Pándi Pál, akkor a Kritika főszerkesztője, egyetemi tanár, Aczél tanácsadója. Annyira tudott mindenről, hogy mire én a Gorkij fasorban lévő állásomból kirúgva hazaértem a Bogdánffy utcába, és felhívtam az utcáról apámat, ő addigra őt már értesítették, hogy a fiának nincs állása.

Nagyon szar hónapok jöttek. Állás nincs, gyerek van, már nálam is, sokak kirúgva, apámmal elképesztő veszekedések, mert a Pártközpont nagyon berágott a „kádergyekekre”, akik aláírtak, nyögjük is a mai napig, hogy mi a rendszer kegyeltjei voltunk.

Aha.

Apám tudta, hogy közvetlenül nem tud nekem segíteni, mert egyrészt tán megtiltották nekik, másrészt nem is volt olyan a viszonyunk akkortájt. Ámde apám nagyon szeretett engem amúgy, én is őt, sőt, ő még a Bélát is szerette. Egyszer megyek haza a Bogdánffyba, és a Béla ott ül a fotelban. Merthogy egy volt. És engem vár. Ilyen nem szokott történni, inkább én mentem hozzájuk. Mint egy rendes zsidó, azonnal arra gondoltam, hogy baj van. Erre Béla mutat egy levelet, melyet Pándi írt neki. A levélben az állt, hogy amennyiben a Béla bemegy apámhoz (vagy máshoz is talán), és azt mondja, hogy elhatárolja magát attól, hogy az aláírt ívet a Szabad Európa is bemondta, sőt naponta többször felolvasta, voltunk vagy 230-an, szóval, ha a Béla ezt bejelenti, akkor… Akkor a Pándi elintézi neki, hogy az ELTE Esztétika tanszékére kerülhet oktatónak.

Hú, bassza meg, néztem magam elé, most mit mondjak. Mert a Béla csakis azért lehet itt, hogy akkor én most mondjak valamit. Tegye, vagy ne tegye?!

Most figyelj. Béla nem azért jött, hogy tanácsot kérjen, hanem azért, mert az én apámról van szó, tehát nekem tudnom kell, hogy ő mit lép. Oké, mondtam, ez korrekt. Hát akkor halljuk. Hát az úgy van, mondta Béla, hogy te is tudod, hogy mi valóban nem tudtuk, hogy az AFP-n kívül máshova is kimegy az aláírásunk. Ez igaz volt, nem tudtuk, amikor aláírtuk, de mivel én aznap este Radnóti Sándornál voltam harmincadmagammal, amikor Sándor beolvasta a neveket Kasza Lászlónak, akkor már tudtam, hogy a Szabad Európa be fogja mondani, annál inkább, mert az AFP persze addigra rég nyilvánosságra hozta az ügyet. Hú, gondoltam, most azt mondja Béla, hogy mivel ezt nem tudtuk, mikor aláírtuk, így könnyedén el is határolhatja magát ettől, és akkor leszen állás, Pándi megnyugszik stb. stb.

De az én csodabarátom egy frászt mondta ezt: Azt mondta, hogy járuljak hozzá, hogy ír apámnak egy levelet, megköszöni az ajánlatot, és nem él vele. Én megrökönyödtem: mekkora lelke és bátorsága van a barátomnak?! Néztem rá, és nemcsak hogy tudtam, hogy igaza van, hanem azt gondoltam, hogy na, ez az igazi szabadság. A döntés szabadsága. Egy autonóm ember szabadsága. Béla jóban volt az apámmal, ha találkoztak, dehát még akkor se lehetett volna könnyű egy ilyen ajánlatot elutasítania, ha nem az én apámról van szó.

De róla volt szó. Béla megírta a levelet, a levél fennmaradt apám hagyatékában, tehát van bizonyítékom, egy rövid levél „Tisztelt Pándi Pál!” megszólítással, és hogy köszöni, de másképpen akarja megoldani az életét.

Apámmal soha nem beszéltem erről az ügyről, de most nem ez a fontos. Hanem az, hogy a barátom most már akkora tisztességet mutatott fel a világnak (vagyis nekem, mert rajtam kívül ezt csak apám, Aczél, és a Béla családja tudhatta, Magdi biztosan, Béla bácsiban már nem lennék olyan biztos.)

Bacsó Béla itt és ekkor lett a szememben és a szívemben az eddigi legjobb barátomból a még legjobb barátom.

Csodáltam.

13.

Heideggerek

Vajda Misu hazajött Németországból, és a repülő egyetemen tartott egy előadás-sorozatot a civil társadalom és a demokrácia ügyében. Állt zokniban egy asztal tetején, és azt fejtegette, hogy demokratikus készségek és hagyományok nélkül, pusztán az intézményrendszer átalakításával még nem lesz demokrácia, magyarán a szubjektumok demokratikus és szabad magatartása nélkül a polgári demokráciához kevés a fékek és ellensúlyok kialakítása.

Ez nekem annyira tetszett, hogy Radnóti közvetítésével felkerestem Misut a Gül baba utcában, hogy akkor itt az ideje fenomenológiai szemcsit csinálnunk. Mármint Husserlről. Misu nagyon kedvesen azt mondta, hogy oké, és mért pont fenomenológia. Mondom neki, azért, mert ő, mármint Misu, írt két könyvet Husserlről, tehát ért hozzá. Ezért. Ezen jót röhögött, de ráállt.

Baromi büszke voltam, és Gergő, Béla, Orosz Pista és én heti egyszer olvastunk Husserlt Misunál. Ha jól emlékszem, elsőbben A filozófia mint szigorú tudományt. Ez kb. 1980 márciusa táján volt. Egyik héten Misu közölte, hogy 1. unja a Husserlt, 2. miért nem olvasunk Heideggert, minimum a Sein und Zeitot. Hogy azt még ő sem olvasta, pedig alapmű, s mert a Lukács annyira utálta, hogy fontos kell legyen. (Misu szekrényéből később előkerültek a Sein und Zeitról írt jegyzetei. Egyszerűen elfelejtette.) A következő hetek azzal teltek, hogy lévén nyelvi nehézségek a köbön, be kellett szereznünk németül, angolul, franciául a Lét és időt. Elkezdtük három nyelven olvasni, egy kurva szót nem értettem az angol fordításból (se), de sebaj. Igen ám, de nyáron Misu azt mondta, hogy ő, aki remekül tudott németül, ő sem érti, mi van ideírva. Nu, így Misu, ilyenkor kell egy könyvet lefordítani. Néztünk, mint a moziban, de hát a Lukács-iskola mégiscsak súlyos valami, senki nem mert ellentmondani. Fel lett osztva fejezetekre a könyv, ha kész lett valaki, összeültünk, és soronként, Misu vezérletével értelmeztük immár a magyar szövegkísérletet a német, az angol és a francia alapján. Gergőnek remek nyelvérzéke volt, franciából perfekt, a németet meg követte, ő megvolt. Orosz Pista dettó, ő talán tudott valamit németül, de neki is volt nyelvérzéke, és baromi alapos is volt. Béla tudott németül, pontosabban az addigi tudását a fordítás során nagyon elmélyítette. Köztünk ő volt a németes, és noha neki talán nem volt olyan jó nyelvérzéke, mint Gergőnek és Pistának, de nagyon érdekelte Heidegger, és szerintem 85-re, mire befejeztük ezt a kínlódást, jobban értett heideggerül, mint bármelyikünk. (Le is fordította utána A műalkotás eredetét, immár egyedül.) Misu mindenkivel sokat vitázott, mert ugye ő akarta ezt az egész őrületet, tehát annak jónak kell lenni. Én, szegény, hol a némettanár nagynénémet gyötörtem Heideggerrel, aki nyelvtanár lévén egy büdös szót nem értett a könyvből filozófice, hol az angol kiadással gyötrődtem, hol elmentem Misuhoz, hogy segítsen már, mert az angol fordításnak nincs értelme.

Hú, de kínos évek voltak. És ugyanakkor nagyszerűek. Talán soha annyit nem tanultam, mint ez alatt az öt év alatt, egyikünknek se volt állása, tehát a Heidegger mellett meg is kellett volna élni. Ki fordított, ki kertészkedett, ki szociológiai felméréseket csinált, ki kódolt, ki némettanár volt vidéki nyelviskolában, és akkor még ez a Martin is. Hetente. Mert igazából minden héten összejöttünk, sose végeztünk egy fejezettel egy alkalommal.

A legjobb a dél volt, mert akkor lemenünk a Kis Buda étterembe, szerintem Marschall májat enni, Gergő szerint egyrészt nem azt, másrészt nem is így írják.[1] Mindegy, az ebédeket imádtuk. Szivaroztunk, valahogy haladt a fordítás is, Béla például egyre otthonosabban mozgott Heidegger kategóriái között. A legnagyobb gondot a Dasein okozta. Az angolok, bölcsen, nem fordították le, maradt, mi volt: Dasein. Fehér M. István és sokan mások ittlétnek fordították, de ez nem tetszett Misunak se, és emlékeim szerint Bélának sem. Én meg ugye jöttem az angol megoldással, hagyjuk meg Daseinnek, ami úgy volt hülyeség, ahogy volt. A lényeg az, hogy a német nyelvű Biblia és más egyéb szent szövegek (no meg a francia fordítás nyomán is) hosszú hónapok alatt jelenvalólét lett belőle. Én nagyon büszke voltam, Misu ingott, Béla nagyon meg volt elégedve, Gergő és Pista kicsit kételkedtek, ha jól emlékszem, de mindenki belefáradt már a Dasein-problematikába. (Mellékes ugyan, de tény, hogy nem ment át igazán. A Lét és idő magyar kiadásaiban jelenvalólét szerepel persze, hiszen mi fordítottuk, de jeles heideggerológusok tartanak ki ma is az ittlét mellett.)

Mindegy is. Lement az öt év, Béla perfekt Heidegger-szakértő lett, ez aztán később az egyetemen híressé is tette őt, főképp, ha egy-egy óráján németül olvasta fel Heidegger valamelyik passzusát, majd elkezdte elemezni.

A hallgatók csodálták és imádták. Háber Judit, Misu akkori felesége a fordítás befejezése tiszteletére nagy vacsorát főzött, de szegényt másnap operálták rákkal, hát ebből nem lehetett ünnep. (Később meg is halt. Nagyon szerettük.) Pedig Orosz Pista azzal állított be, hogy talált egy le nem fordított oldalt a könyvből, fel is olvasta az ő fordítását, és hát innen jön az ordító heidegér. Pista leleménye.

Mindenesetre Béla Heidegger- és fenomenológia-szakértő lett, biztos, hogy a fordítás indította el, és biztos, hogy évtizedeken át ő volt és van a legjobb hermeneuta, fenomenológus és heideggerológus. (És akkor Gadamerről még szó sem esett.)

14.

Heller Ági és a jó ember

Heller Ágnesnek két dologban biztosan igaza volt. Az egyik az az állítása, hogy „Béla egy jó ember”, és aki ismeri Ágit, az tudja, hogy nála az ilyen mondatok még akkor is nagyon ritkák voltak, ha praktikusan állandóan beszélt. Tudott nagyokat is mondani, sőt általában egy mondatban Arisztotelésztől eljutott a trockizmus kritikájáig, de az tény, hogy Bélát a legjobb embernek tartotta közülünk, sőt gyanítom, hogy itt nemcsak a szűkebb barátaira gondolt, hanem igen széles néptömegekre. Heller Ágnes másik igaz mondata úgy szól, hogy saját összes művei közül a Személyiségetikát tartotta a legtöbbre. Ebben a művében Ági valóban kereste, hogy miként lehet a filozófusnak beszélnie a jó emberről. Azt is mondhatnám, hogy Hellernek ez a könyve a kanti-lukácsi kérdést variálja: Jó emberek vannak – hogyan lehetségesek. Voltaképpen ez a kérdés áll ennek a műnek a centrumában. Annyit tennék hozzá ehhez, hogy jó emberek ugyan vannak valóban – de kevesen. Ági a könyv második részében egy beszélgetést ír meg, némiképp a fiatal Lukács Sterne-esszéjét követve. A két férfi filozófus dialógusába bekapcsolódik Vera, a fiatal egyetemista lány, aki ugyan nem filozófus, de más sem érdekli jobban őt, mint a jó emberről szóló vita, magyarán: a személyiségetika. Nem részletkérdés számomra, hogy Vera a nevét pont akkor született lányomról kapta, hiszen Ági éppen akkor írta ezt a könyvét. Bezony. Bejött a kórházba Ferivel, megkérdezte a gyerek nevét, és közölte, hogy ez a kötetben a főszereplő lány neve.

Vera ezt mondja a könyvben: „Amikor egzisztenciálisan választjátok önmagatokat mint jó (tisztességes) személyt, akkor az általánosság kategóriája szerint választotok, amit bárki más is választhat – csakhogy nem mást, önmagatokat választjátok. Mivel pedig nem mást, csakis önmagatokat választjátok, ezért nem a jóságot, hanem önmagatokat mint jó személyt választjátok, s ekképp azzá váltok, amik vagytok; ez egy személyiségetika.” (A könyvet Módos Magdi, Béla felesége fordította.)

Azért idéztem Vera (Ági) szavait, mert lehet, hogy a név Veráé, de Heller mondata Béláról szól. Béla valóban önmagát választotta, és mint azt Heller immár a nála zajló szemináriumokon és vacsorákon pontosan érzékelte, Béla alaplétmódja valóban a jóság mint önmaga választása volt, ami nem azt jelentette, hogy állandóan jót cselekedett (bár azt is), hanem azt, hogy Bacsó Béla minden megnyilvánulásában, akár mint esztéta, akár mint barát, akár mint tanár tett valamit, mindig is önazonosságból cselekedett, és ennek a fedezete a végtelen tisztessége és autonómiája volt.

Béla egész felnőtt élete egy autonóm ember szabad döntéseiből állt, és ez vonatkozott mindenre: családra, tanszékre, barátokra, bárkikre. Ennek leglátványosabb példája persze a diákok segítése volt, de amilyen keményen és határozottan beszélt akkor, ha elvi kérdésekről volt szó, ugyanolyan szeretettel és bátorsággal állt ki mind az elvei, mind a barátai mellett.

Heller Ágnes 1989-ben, a hazatelepülés után lett Béla barátja, sőt tanszéki munkatársa. Ági megkapta Vajda Misu Heidegger-körét mint baráti-gondolkodói kört, kiegészülve persze Hévizi Ottóval és Pongrácz Tiborral. Nagy ordibálások is voltak Hellernél, főleg Misu és Ági ordított egymással. Ez már a sokadik közös szemináriumunk volt, és mégis még ez is sok éven át működött, nagyon intenzíven.

Valahogy ez a „jó ember” meghatározás úgy élt köztünk, hogy soha nem emeltük ki külön Béla érdemeként, egyszerűen tudtuk, hogy neki ez a szubsztanciája. Heller Ági bejárt hozzá a tanszékre külön ebédelni, mert ő nagyon szerette, hogy Béla jó ember. Ezt nagyon sokat mondta is a háta mögött. Igaz, Béla még őt is segítette, ő csinált Hellerből például professor emeritust.

Mikor Almási lett a tanszékvezető az esztétikán, Béla odament tanítani, vége lett az állástalan éveknek, közben pedig a Lukács Archívumban, ahová később csekélységem is került, Béla heti egyszer kiolvasta a fiatal Lukács heidelbergi jegyzetfüzeteit, majd ebből németül ki is adott egy válogatást.

A rendszerváltás után Béla éppen úgy az SZDSZ híve és olykor tanácsnoka lett, mint barátai közül sokan, sőt ugye Magyar Bálint még a liberális párt elnöke is volt, továbbá kulturális és oktatási miniszter. Béla segített neki is, és mint minden tisztségében, itt is rigorózusan a morál és a szabadság vezérelte a tevékenységét, lett légyen az kuratóriumi tagság, vagy persze és főképpen a tanszékvezetés, melyet megörökölt Almásitól.

Az aljas és ocsmány „filozófusügybe”, melyet mindannyian megszenvedtünk, Béla mint kurátor lett belerángatva. Ahogyan a pályázók sem, úgy ő sem csinált semmi törvénytelenséget, pontosabban amit csinált, az tisztességes volt, szakmai, és mindenben védhető. Akkor is kemény volt, de az aljasságot rosszul tűrte. Ha valaki elárulta akár őt, akár minket, azt Béla leírta egy életre.

Jó emberek vannak – úgy lehetségesek, ahogyan Bacsó Béla az volt, van és lesz.

15.

Búcsú

Háromszor láttam Bélát elköszönni az ELTE Esztétika Tanszékéről. Először egy telt házas előadást tartott a Gólyavárban. Diákok tömege.

Másodszor az utolsó megjelent könyve bemutatóján, a szokott teremben, amikor minden kötetbeli tanulmányt más és más hallgató ismertetett. Majd Béla válaszolt. Ilyen könyvbemutatón sem voltam még.

Harmadszor ugyanebben a teremben zsúfolásig tele immár a halála után néhány nappal. Ezt írtam ki a Facebookra erről a megemlékezésről:

„Én köszönöm az Esztétika Tanszéknek a tegnap estét. Tudósnak, tanárnak, embernek nincs nagyobb elismerés, mint a tanítványok és a kollégák szeretete, tisztelete, sőt rajongása professzoruk iránt. Ebben a mai mocsadék világban Bacsó Béla tegnap megkapott mindent, amiről az ő élete szólt, és amiről ez a rohadt világ nem: Szeretetet, tiszteletet, méltóságot, emberséget. És azt, hogy Bélának valóban ÉLETMŰVE van, azt pont a tegnap este igazolta vissza a leghitelesebben: nemcsak tudós volt, filozófus, számos könyv szerzője, de karizmatikus tanár is, aki segített annak, akinek kellett, és aki noha azt mondta a tegnap este lejátszott interjújában, hogy a filozófus műve és élete nem azonos, éppen a tegnap este bizonyította: lehetséges olykor, hogy az életet a mű, és a művet az élet hitelesítse. Bélánál a kettő összetartozott, és ezt a tegnap este vissza is igazolta. Köszönet a tanároknak, diákoknak, mindenkinek, aki ennyire szereti, tiszteli, becsüli a barátomat.”

Ehhez nem tudok semmit hozzátenni. Illetve: két nagyon fontos szót hallottam sokszor emlegetni a megemlékezésen, két remek szót, és amit én sose használtam Béláról szólva, pedig mennyire igaz: méltóság és karizma.

Ez a két szó sose jutott eszembe, pedig nagyon mélyen igazak. Én a karizmatikus helyett az auratikust használtam, azt mindig tudtam, hogy a személyiségének aurája van.

De nagyon jó, hogy nem én tudok róla mindent.

16.

Szigliget és a szivar

50 fok meleg van, mindenki a Balatonban élvezkedik, Béla ül a teraszon, szivarozik, és német romantikaelméletet olvas. Azt hiszem, Radnótitól szoktam rá a Csongorra, lehet, Béla is. A Csongort a rendszerváltás kommunista ármánynak minősítette, magyarán megszűnt. Én átszoktam a pipára, Béla kubai szivart szívott, és persze pipázott is. Egész Szigliget Kubában érezte magát, de valahogyan Bélának (és Sándornak) hagyták, hogy füstölögjenek. Általában Béla mindig mindent és mindenkit irányított, vezényelt, Andriska, vendégség, zsupsz, indultunk, Andriska, vendéglő, dettó zsupsz. De mindenki. Azt hiszem, húsz év alatt, amennyit együtt nyaraltunk az Alkotóházban, Bélát és Magdit kétszer, ha láttam a strandon. No nem úszni, hanem pöfögni és olvasni. Mit? Kleistet németül – hol másutt, mint a szigligeti strandon.

Béla elegáns volt. A szivarral is az volt, meg a könyveivel is az volt. És közben sokkal kedvesebb ember volt, mint én.

17.

Organikus

„Minden dolog énnálam valaminek a folytatása. Az én fejlődésemben, azt hiszem, nem organikus elemek nincsenek.” Ezt Lukács György mondja élete végén Eörsinek és Vezér Erzsébetnek a magnós interjúban. Csak azért idéztem Lukácsot, legkevésbé sem szeretném most rá vonatkozóan elemezni ennek a mondatnak az igazságtartalmát, mert viszont azt gondolom, hogy Béla „fejlődését”, életútját, magatartását és gondolkodását nagyon is jellemzi az organikusság. Ez nem azt jelenti, hogy különböző korszakaiban mindig ugyanazt gondolta, dehogy. Pont azt jelenti, hogy élete, etikája és műve szervesen fejlődött-alakult, a változások mindig belülről jöttek, a fordulatok organikusan kapcsolódtak egymásba.

Ez manapság nagyon ritka, és nagyon nagy érték. Béla élete és műve: organikus.

18.

Az utolsó „vita”

Béla velem szigorú volt, gimnazista korunktól kezdve mindig is megmondta, ha valami nem tetszett neki. Sokszor volt igaza, ennyi évtized alatt világos volt, hogy ő józanabb, racionálisabb, mint én, egyáltalán az egész személyisége rendezettebb, mint az enyém.

Utolsó „vitánk”, vagyis inkább az én megkritizálásom, néhány héttel ezelőtt történt. Az ÉS-nek írtam egy cikket az értelmiség árulásáról, pontosabban arról, hogy az értelmiség hogy adta fel a rendszerváltás után a világ megértését, hogyan alkalmazkodott az utolsó tizenöt évben a diktatúrához. Béla általában nem szerette a politikai írásaimat, vagy túl radikálisnak találta őket, de még inkább kioktatónak, és olykor feleslegesnek. Tudni kell, hogy két ember volt, aki évtizedek óta minden írásomat olvasta és rendesen meg is kritizálta, olykor tán dicsérte is, Béla az egyik, Angyalosi Gergő a másik.

A cikk megjelenése után Béla rám írt, kb. azt, hogy ezt meg minek? Aztán felhívott, és részletesen, szinte mondatról mondatra elmondta, hogy mi a baja a cikkel. Főleg azt hányta a szememre, hogy jövök én ahhoz, hogy megmondjam másoknak, hogy miként kell magatartani és gondolkodni. Nem lett belőle igazán vita, nem mintha ebben egyértettem volna vele, de úgy éreztem, mint vele is és Gergővel is sokszor, hogy jobb, ha meghallgatom a bírálatot, aztán lamentálok rajta, mert valahogyan ez könnyebb volt nekem is, noha én imádok vitázni.

Exkurzus 1.

Bélát 57 év alatt pontosan háromszor láttam, illetve hallottam sírni. Az első a katonaságnál volt, akkori magánélet, nem lényeges. Másodszor 2010-ben, amikor felhívott Svájcból, ahol ösztöndíjon volt, hogy Magdi, aki már akkor is a felesége volt, mikor a történelem egyáltalán elkezdődött, sztrókot kapott. Ő másnap reggel repült haza. És sírt a telefonba.

Utoljára akkor sírt, mikor a mellettünk lévő klinikáról feljött hozzánk, könnyes volt a szeme, a testében meg ott volt az a rohadék rák.

Exkurzus 2.

Tudtam, hogy Klee-ről akar könyvet írni, ha szombatonként meglátogattuk, mesélte, hogy éppen mit olvas róla, tőle. Aztán egyszer csak felhív, hogy már írja. Hova rohansz, így én barom, van tíz oldalam, jött a lakonikus válasz. Aztán lett ötven oldal meg száz oldal, mondom, szeretném elolvasni. Március 6-án jön egy levél, öt csatolmánnyal. Csak ha van kedved, így az e-mail. Néhány nap múlva ráírtam, hogy bocsánat, de kérek egy kis időt. Ne bolondozz, írta. Egészen pontosan március 12-én reggel rám jött az őrület, és azt gondoltam, hogy Béla, aki másnap ment az esedékes kontrollra, hátha örül, ha mégis elolvasom. Egész nap Bacsót olvastam. A következőkhöz tudni kell, hogy úgy szoktuk csinálni, hogy a kéthavonkénti kontroll után Béla felhívott, és elmondta a paramétereket, laboreredményt, ilyesmi.

Szóval 12-én éjjel vagy este a következő levelet írtam a Bélának:

„Béla drága, elolvastam az utolsó sorig. Remek teljesítmény, sokat tanultam is, meg elnyűgöző az anyagmennyiség. Jó az elmélet–kép arány, izgalmas az a művészet- (és természet-) fogalom, amit Klee (meg Einstein) nyomán kialakítasz. Pl. revelatív Hegel esztétikája ebben a kontextusban. A végén az Angyal-képek elemzése szép, még bírtam volna további képelemzéseket is, de elsőrendűen fontos a művészetfogalmad mélysége (nem beszélve a Gergely-kitérőről.) Mostan csak annyit javallanék, hogy az alcímeket tegyed költőibbé, és a Kitérőnek a végét jelezni kéne. Egyfolytában olvastalak, soknyelvű barátom, de magyar részek is jól érthetőek. Szóval nagy vagy, Bélám, nagy teljesítmény ez. Nemhogy gratula, de mérhetetlen szeretet. Holnap este hívlak. Ölelet: A.

Majd megbeszéljük részletesebben is.”

Másnap, tehát 13-án hajnalban a következő választ kaptam Bélától:

„Nagyon szépen köszönöm! B”

Soha mi így nem beszéltünk egymással. 57 év alatt én ilyen formalevelet soha nem kaptam tőle.

Tudtam, hogy nagy gáz van. Nem hívott délig, egyig, négykor felhívtam én. Ülök a taxiban, ordította, leukémiám van, csak azt ne mondd, hogy ezt is túléljük. És lecsapta.

Telefon Borinak, Magdinak, este visszahívnak. Rosszindulatú újabb rák, holnap, azaz csütörtökön vérátömlesztés. Jézus Úristen. Másnap délben újabb telefon: megvolt az első, Béla nagyon rosszul van, nem mehetek be, senki se mehet be, csak Magdi és Bori. Estefelé felhív Béla. Kicsikém, csak azt ne mondd, hogy túléljük. Ennyit mondott. Letette. Utólag megtudtam, hogy Gergőt és Bálintot is felhívta.

Elköszönt. Elegánsan, ahogyan mindig is, nyilván rettenetes fájdalmai voltak.

Szombat reggel 6 óra 11 perc: Bori sms: „Meghalt az apa.”

7-kor felhív Magdi.

A két hívás között annyira sírtam, hogy Vera felébredt, és velem bőgött 7-ig.

Egy korszak lezárult.

Már minden csak másképpen lehet.

Misuval is és Bélával is azt beszéltük meg, hogy túléljük ezt a mocskos diktatúrát.

Át vagyok baszva.

______________________________

[1] Gergő egy régebbi e-mailje: „Misuról szóló szép szövegedben utólagosan fölfedeztem egy közepesen súlyos filológiai problémát. Nevezetesen azt, hogy a Kis Buda étteremben a legtöbbször nem Marshall-májat (helyesen: Marchal, mert Marchal Józsefről nevezték el, de ezt már senki se tudja), hanem Bánffy-májat ettünk. A kettő között az a különbség, hogy a Marshallon sült szalonna taréj van, a Bánffyn velő és tükörtojás. Bizonyítékként csatolom Orosz Pista emlékezetes paródiáját. Újra kellett gépelnem, mert az a lap, ami nálam van, már csak nagyítóval olvasható. De ennyit megtettem Pista emlékére. Ő is rosszul írja a Bánffyt, Bánfinak. A Bánffy György nevű színészről nevezték el.