„Ismét bucsúzás, ismét felidézése egy elmúlt ifjú élet foszlányainak a koporsó előtt… Isteni melankóliával, örökös fájdalommal, végtelen jósággal volt tele ez a lélek… S íme, Justh Zsigmond hoszszú, kínos évek szenvedései és hiú reménységei után most a halál áldozatává lett… Justh Zsigmonddal először Cannesban találkoztam és sohasem fogom elfelejteni azt a rezignált, beteges Krisztusfőt, amely nem ringatja csalódásban magát a holnap felől, amely el van készülve a halálra… Emlékszem hosszú finom kezének kísértetfehérségére… Lassan, a tüdőbeteg szaggatottságával beszélt; ok nélkül haragra gyúlt, izgatott volt és exaltációba esett, mihelyt az egyik vagy másik eszménye szóba jött, valamely szentimentális művet olvasott, zenét hallott vagy drága hazája jutott eszébe, az a Magyarország, amely annyi nagy és nemes gondolatra inspirálta.”
Justh Zsigmond 1890 kürül
A fenti sorokat René Maizeroy (1856–1918) francia író írta nekrológjában, a Gil Blas című lap egyik számában. Szavai nyomán felsejlik előttünk Justh Zsigmond (1863–1894) író alakja, a tüdőbetegség legjellemzőbb tüneteivel, a tüdőbetegek legjellemzőbb sorsával, életútjával abból a korból, amikor még csak körvonalazódott, milyen betegség is a tbc, és csak erőtlen kísérletek születtek arra, hogyan is lehetne ezt a betegséget meggyógyítani.
Néhány szóban a tbc-ről
A tuberkulózis évezredek óta az emberiséggel együtt élő betegség. Mivel lassan fejlődik ki, sokáig nem is gondoltak rá fertőző kórként, pedig időnként járványszerűen ütötte fel a fejét egy-egy régióban. A 18–19. században Európa nyugati tájain szedte nagy tömegben áldozatait. Az iparosodás és a zsúfolt városok kialakulása a 19. század végén és a 20. század elején vált jellemzővé Európa keleti országaira, így ide némi fáziskéséssel érkezett ez a betegséghullám is. Ekkor lett ennek a régiónak egyik vezető halálokot adó népbetegségévé a tuberkulózis; hazánkban a statisztikák szerint az 1880-as években nyolcvan tbc-s halálozás jutott tízezer emberre. A tuberkulózis cseppfertőzéssel terjed leghatékonyabban, és bár a fertőzés bélen és bőrön keresztül is átkerülhet a másik emberre – így például a tbc-s édesanyák szoptatás útján is megfertőzhetik gyermeküket –, a tbc máig legelterjedtebb formája a tüdőtuberkulózis.
Egyes tudósok Európában – elsősorban Itáliában – már a 15. századtól kezdődően sejtették, hogy a tuberkulózis fertőző betegség lehet. Hermann Klencke (1813–1881) a 19. század elején végzett állatkísérleteket a betegség fertőző mivoltának bizonyítására, de tanai feledésbe merültek. Jean-Antoine Villemin (1827–1892) volt az, aki állatkísérletek segítségével bizonyította a tuberkulózis fertőző jellegét. Villemin 1865-ben nyújtotta be dolgozatát a párizsi akadémiának. Állatkísérleteiből kiderült, hogy a tuberkulózis specifikus megbetegedés, kórokozója oltható. Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a megbetegedés fertőző. 1868-ban megjelent összefoglaló munkája az „Etudes sur la tuberculose”, melyben beszámol a köpettel tett kísérleteiről is. Tanai azért nem arattak osztatlan sikert, mert az elméletét makroszkópos anatómiai-patológiai megfigyelései mellett nem támasztotta alá mikroszkópos kísérletekkel. 1882. március 24. fordulópontot jelentett a tuberkulózis elleni küzdelemben, ugyanis ezen a napon jelentette be Robert Koch (1843–1910) a berlini élettani társaság ülésén, hogy megtalálta a tuberkulózis kórokozóját, a Mycobacterium tuberculosist. A korabeli visszaemlékezések szerint olyan határozottan és olyan megdönthetetlen bizonyítékok alapján tárta felfedezését a hallgatóság elé, hogy a megilletődés miatt az előadások után szokásos vitát senki nem merte megkezdeni. Az előadás 1882. április 20-án jelent meg „Über die Aetiologie der Tuberculose” címmel a Berliner Klinische Wochenschrift hasábjain. A nagy jelentőségű eseményről az Orvosi Hetilap 1882. május 14-i számában egy rövid közleményben számolt be. A következőket írják: „Koch e micro organizmusokat a gümőkre nézve jellemzőnek tartja, s megkülönbözteti a mozgó cocusoctól és bactériumoctól, melyeket más szerzők a gümőkben találtak… Ezek erős nagyítás alatt minden kikészítés nélkül is szemlélhetők, igen jól láthatók azonban akkor, ha a szövetek először methylinkék borszeszes, égvényes oldatával, s aztán vesuvinnal kezeltetnek.”
Mycobacterium tuberculosis. Mergel Ödön mikrofotója a tbc kórokozójáról. Magyarország 1894. MNM – Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár
A Koch által felfedezett mikroorganizmus a Mycobacterium tuberculosis. Aerob, Gram-pozitív baktérium, pálcikás felépítésű erősen saválló, más kórokozókhoz viszonyítva lassan, 15–20 órán ként osztódik. Rendkívül ellenálló, így számos fertőtlenítőszer hatástalan ellene. Nedves he lyen érzi jól magát, de ellenálló képességét mutatja, hogy szárazon, hetek után is képes fertőzni. Koch alvasztott ló-, vagy bikavérsavós táptalajon tenyésztette ki a baktériumot, de száraz táptalajokon is nő. A Koch-féle bacilusnak megkülönböztetik a humán, azaz emberi és a bovin, azaz állati eredetű alfaját. Ez utóbbi a főként gyermekkorban fellépő tbc-s bélfertőzések okozója volt. A baktériumot úgynevezett Ziehl– Neelsen-festéssel teszik jól láthatóvá a köpetben. A festés lényege, hogy a mintát először fukszinnal festik, sósavas és etanolos kezelés után csupán a saválló baktériumok maradnak hátra, melyeket metilkékkel tesznek láthatóvá. Koch felfedezéséért 1905-ben orvosi Nobel-díjban részesült.
Miliáris tuberkulózis. Gissel und Schmidt: Die Lungentuberkulóse (Lipcse, 1933), MNM – Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár
Kísérletek a gyógyulásra
A tbc gyógyítása évezredeken keresztül a tüneti kezelésben merült ki, mígnem a betegek megfigyelésének eredményeként megállapították, hogy a szanatóriumi kezelés és az utazás, klímaváltozás gyógyulási lehetőséget jelenthet a tüdőbetegek számára. Már a 19. század elején is kísérleteztek olyan intézmények létesítésével, melyekben tüdőbetegeket ápoltak, azonban a század közepén vetődött csak fel a gondolat, hogy a gümőkór megfelelő körülmények között, időben megkezdett terápia mellett akár gyógyítható is lehet. A feltételezés egyik fő hangoztatója Johannes Müller (1801–1858) volt. Hermann Brehmer (1826–1889) német orvos 1855-ben, Gör bersdorfban építette meg az első, kifejezetten tuberkulózisban szenvedő betegeket gyógyító szanatóriumát. A szanatóriumban magaslati levegőn, megfelelő higiénés körülmények között és erősítő étkeztetés mellett kezelte a betegeket. Az így kezelt betegek jó eséllyel gyógyulhattak. Hosszú időnek kellett eltelnie, míg a tudományos világ elismerte Brehmer eredményeit.
A magyar orvosokra igen nagy hatással volt Ernst von Leyden (1832–1910) német profeszszor előadása 1894-ben a budapesti Nemzetközi Demográfiai Orvoskongresszuson. Ekkor fogalmazódott meg a gondolat, hogy Magyarországon is szükséges a szegény betegek ellátására szanatóriumokat létrehozni. Az előkészületeket a Budapesti Szegénysorsú Tüdőbetegek Szanatórium Egyesülete kezdte meg, az egyesület megálmodója Korányi Frigyes (1828–1913) volt. Az Erzsébet szanatórium építési munkálatai 1900 októberében kezdődtek meg, az első betegeket már 1901 augusztusában fogadták, így a munkák erőltetett menetben folytak. Az intézmény első igazgatója Okolicsányi-Kuthy Dezső (1869–1947) lett, aki az épület tervezésénél a külföldi útjain tapasztalt szakmai követelményeket, legmodernebb irányelveket is érvényesítette. Az Erzsébet szanatórium sikere után az országban sorra létesültek a szegény betegek számára létrehozott szanatóriumok, a megelőzést, de a gyógykezelést is szolgáló rendelőintézetek és a gyermekek számára létesített szanatóriumok, erdei iskolák is.
A tüdőtébécé egyes formáit már a 19. század végétől sikeresen tudták műtéti úton is gyógyítani, úgynevezett mesterséges pneumothorax technikával. Azonban a betegség leküzdésében az igazi áttörést a megelőző hálózat kiépítése, a vakcina és a hatékony gyógyszer, a streptomycin felfedezése jelentette.
Koch berlini laboratóriuma. Vasárnapi Ujság Füzetek, 1890. 8. füzet. MNM – Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár
Gyengéd kifinomultság – a betegség mint ideál
A tbc a 18. század végéig egyfajta rejtőzködő betegségként élt együtt az emberiséggel. Ugyan már Hippokratész leírta a kór egyes jellemzőit, de még a sejtpatológia megalapítója, Rudolf Virchow (1821–1902) is kétféle betegségről beszélt a tbc kapcsán. Ebben a rejtőzködő időszakban legtöbben alkati betegségnek tartották a tbc-t, és olyannyira nem értették a betegséget, hogy tulajdonképpen a kezdeti fázis tüneteiből a 18. század társadalma egész egyszerűen divatot csinált. Szépségideál lett a vékony, sápatag, szinte áttetsző bőrű, fáradékony ember, és a művészi lét velejárójaként, szinte előfeltételeként tekintettek ezekre a tünetekre. Pedig a gyengéd kifinomultság ezen jegyei mögött a tbc bújt meg.
Mivel az elmúlt századokban a lakosság jelentős része megfertőződött, így számos művész is áldozatául esett ennek a betegségnek. Közéjük tartozott Justh Zsigmond (1863–1894) is, az igen fiatalon elhunyt, tehetséges író, aki szinte gyermekkorától kezdve küzdött valamilyen betegséggel, míg meg nem jelentek nála a tbc egyértelmű jelei. Justh mintha nem akart volna foglalkozni a testén rágó kórral, így betegségéről igen keveset tudunk. Naplójában, leveleiben, időnként írásaiban csak foszlányokban sejlik fel egy-egy utalás a beteg ember küzdelmeire.
Justh kevéssé ismert alakja irodalmunknak, pedig egy rendkívül művelt, széles látókörű, kiváló hazai és nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, nagyon figyelemre méltó életművet maga mögött hagyó művészről van szó. Külföldön Párizs íróival tartott fenn bensőséges kapcsolatot, de ismerősi körébe tartoztak a művészvilág más elismert alakjai, így a kor egyik ikonikus színésznője, Sarah Bernhardt (1844–1923) is. Itthon a Feszty házaspár által fenntartott, a magyar közélet és művészvilág jeles alakjait soraiban tudó Feszty-szalon gyakori vendége volt. Justh élete otthona, Budapest, Párizs és különböző – betegsége okán kényszerű – itáliai, francia, ázsiai és afrikai utazások négyszögében zajlott. De annak ellenére, hogy lehetősége volt a világ megismerésére, a romantikus egzotikumot nem valamilyen délszaki szigeten, távoli országban találta meg, hanem gádorosi birtokán.
Dettweiler-féle köpőcsésze, a Blauer Heinrich, azaz a Kék Henrik. (Németország, 19–20. század fordulója). MNM – Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár
Justh és a betegség
Mint ahogyan ma is, a 19. században rendkívül nehéz volt tájékozódni az olyan betegségek terápiáját illetően, amiknek még nem volt kiforrott gyógyítási protokollja. Justh – a szerény rendelkezésre álló forrásból kivehetően – az utazásban, tehát a klímaváltozásban, a hidroterápiában és a homeopátiában látta a gyógyulását.
A kor szokásainak és az orvosi javaslatoknak megfelelően a tehetősebb tüdőbetegek vagy szanatóriumi kezelésre mentek, vagy pedig olyan helyekre utaztak, ahol elviselhető volt számukra a klíma. Justh szeretett utazni, ami betegségéből eredően gyakran kényszer volt. Mégis, betegsége ellenére is megpróbált ezekből az utazásokból profitálni. Érdekelték az új tájak, emberek, kultúrák, a különböző országok történelme, az emberek életkörülményei. Tapasztalataiból, élményeiből és gyakran önmaga megfigyeléséből, hogylétének leírásából születtek a különböző lapokban megjelenő úti tárcái, cikkei. Az egyik útirajzának címe „Az utazás filozófiája”. Ez alatt a cím alatt jelentek meg Justh Zsigmond összegyűjtött, utazással kapcsolatos írásai. Igyekszik nem foglalkozni vele, mégis kirajzolódik belőlük az utazó beteg ember tragikus sorsa, hol saját, hol utastársai állapotának elbeszélésében. „Látom az egyiket, azt ki kibontakozik családja ölelő karjai közül, elhagyja a nyugodt, boldog tűzhelyet, elvál hazájától, mindazon helyszínektől, amelyekhez énjének egy része is van kötve, és elindul… megy messze, messze tájakra, tavasz verőfényét, napsugarát, gyógyulást keresve. Látom az enyészetet szemén keresztül… Ajkain vércsepp… szemének kihalt a fénye, befelé fordult a tekintete, a bejárt világ már nem bírja érdekelni… Érzi-e szegény utazó, hogy rálépett az enyészet útjára” – írja Justh egyik utastársáról Modern utazók című szösszenetében.
Leveleiben, naplójában igen ritkán panaszkodik, pedig utolsó éveit igencsak megkeserítette az elhatalmasodó kór. Aggházy Károly zeneszerzőnek (1855–1918) írja egyik, Tajnáról 1889. október 15-én kelt levelében, hogy a „krónikus catarrhus… elég rosszul viseli magát, éjjel alig alszom, borzasztó fuldokló köhögés, legtöbbször láz az éji társam, reggel felé pedig (én, aki azelőtt sohasem izzadtam) rémítő transzspiráció. Kicsit sok láz jött össze, mert a vérzésen s e catarrhuson kívül kis mértékben gyulladásom is volt, meg a szívem sem viseli mostanában jól magát. Érzem az olajat fogyni. Látod, én, aki az életre sokat nem tartottam, sőt! most látom, hogy tán mégis [j’ai raté la partie]!” Egy későbbi, novemberi, Feszty Árpádnak (1856–1914) írt levélből kitűnik, hogy már Kairóban próbálja meg enyhíteni betegsége tüneteit, mindhiába. Leveleiben néhányszor Apáthy István (1863–1922) orvost is megkeresi a betegségével, beszámol tüneteiről, tanácsot kér tőle.
Néhány levélrészletből kiderül az is, hogy az utazáson, klímaváltozáson kívül miként próbált gyógyulni más módszerekkel. Egyik utolsó évében Czóbel Minkának (1855–1947) írt levelében arról számol be, hogy Hammersberg Árpád (1864–1916) tátralomnici fürdőorvos vízkúrával szerette volna gyógyítani, de amikor meglátta a homeopátiás szereket, leállította a kezelést, amiről egyébként utólag kiderült, hogy tökéletesen eredménytelen kezelési módszer tüdőbetegség esetén. „Kedves Barátnőm, bizony a vízkúra nem jól sikerült. Abba kellett hagynunk, már azért is, mert Hammersberg sehogy sem akarta, hogy mellette homeopata orvosságokat használjunk. Ez pedig kissé túl sok követelés, mert arról, hogy pár homeopata szer jót tett, s segített nékem, azt tudom, meg hogy a pakolás segít! Ennek eddig inkább az ellenkezőjéről vagyok, mármint az én esetemben bizonyos. Azt hiszem, ez a kúra kitűnő heveny akut bajoknál, de olyanoknál, mint az enyém, amelynek lényegét nem tudja, mint ahogy a többi orvos nem tudja, kissé tisztázatlan. Ami megmutatta magát abban is, hogy a haspakolás egyik nap 40°, másik nap 39° lázt és vérhányásokat idézett elő. Egy nap majdnem tökéletesen eszmélet nélkül voltam, Kulkovszky csak ma vallja be, hogy aznap 40° volt a láz. Másnap jó Hammersberg meglátja a homeopata orvosságokat, meglehetősen brutálisan rátámad mamára (én olyan gyenge voltam, hogy biz még akkor is csak alig eszméltem), s aztán veszi kalapját, s elmegy. Engem meg otthagy a priznicekkel, otthagy a testemen, anélkül, hogy legalább tanácsokat adna, miként kell lassan abbahagyni a dolgot” – írta a barátnőjének Justh.
Davosi szanatórium prospektusa. Svájc, 20. század első fele. MNM – Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár
Barátai igencsak aggódtak érte. 1890-ben azonban minden tüdőbeteg számára felvillant a remény a gyógyulásra, ugyanis Koch bejelentette, megtalálta a tbc ellenszerét, felfedezte a tuberkulint. Ezt az eufórikus pillanatot örökíti meg Feszty Árpád levele, melyet 1890-ben írt Justhnak: „No te igazan peches ember vagy. Nagy örömödre szert tettél egy olyan betegségre a minek modernsége téged – teljes alakká tett örültél neki, hogy érdekes beteg vagy – mindenki sajnál – hát uramfia kapja magát egy bolond német és a te bajodat leszállitja a közönséges gyógyitható betegségek sorába – kitallál egy szert s azzal lerontja az egész gyógyithatlan érdekességet. […] De hát komolyan kedves Zsigám – olvasd el a mellékelt lapokat – Hát nem hatalmas fönséges találmány a Koché? Hiszen alig van család a ki valamely tagjáért, alig ember a ki valamely jó barátjáért ne remegne – a gyógyithatlannak hitt tüdőbajok miatt – és most vége a remegésnek – menyi öröm mennyi élet menyi boldogság tér vissza erre az eddig nyomorú földre. Nekünk is két kedves barátunk van akikért eddig búsultunk aggódtunk, s akiknek betegsége különben boldog helyzetünket sokszor megnyomoritotta – no most azok is meggyógyulnak Müller Kálmán már hozatott abból a szerből egy zsákkal. Gyere haza te is kapsz belőle.”
Müller Kálmán (1849–1926) valóban járt Kochnál Berlinben, hogy a tuberkulinról tájékozódjon, és hozott is magával a szerből. Sajnos, a kezdeti lelkesedést felváltotta a szomorú belátás: Koch készítménye nem gyógyítja a tuberkulózist. Eleinte arról értekeztek, hogy az adagok állandó növelése mellett a betegek tünetei enyhülnek, de hamar kiderült, hogy a tuberkulin csupán a fertőződést jelzi, az oltás helyén csupán lokális tuberkulinreakció jön létre. Ennek nyomán a fertőzöttség bizonyítására később kidolgozták belőle a Pirquet- és a Mantoux-próbát.
Így Justhnak sem maradt más lehetősége, mint az állandó utazás, az olyan helyek felkeresése, ahol könnyebb a levegővétel, enyhébb a láz, és elviselhetőbb a köhögés. Így esett, hogy gyógyulás híján 1894 őszét is Cannes-ban kellett tölteni. Azonban hiábavaló volt a klímaváltozás, a gondos ápolás, Justh Cannes-ban feladta a harcot. Fiatalon halt meg. Halálával a magyar művészvilág, a magyar irodalom, a közélet egy tehetséges, ígéretes írót veszített személyében.
Vízgyógyászati terem a debreceni Auguszta szanatóriumban. Emlékalbum. Magyarország, 20. század első fele. MNM – Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár
Eredeti cikk: https://elitmed.hu/kiadvanyaink/lege-artis-medicinae/az-utazas-filozofiaja-tebeces-tukorben