Amíg az ember egészséges, és érzékszervei jól működnek, mindezt természetesnek veszi, nem is nagyon foglalkozik velük, csupán akkor döbben rá a jelentőségükre, amikor az életkor előrehaladtával, vagy valamilyen betegség következtében érzékelő képességeit részben vagy teljesen elveszíti. Míg mondjuk a rövidlátás vagy a nagyothallás inkább csak kellemetlen az érintettek számára, ráadásul ezek a fogyatékosságok szemüveggel vagy hallókészülékkel egész jól korrigálhatók, addig, ha valamelyik érzékszervünk már véglegesen felmondja a szolgálatot, például vakság vagy süketség esetén, az már komoly testi és lelki traumákat okozhat, arról nem is beszélve, hogy aki ilyen fogyatékosságban szenved, annak szinte újra kell tanulnia, hogyan is tájékozódjon a világban. Mondanunk sem kell, hogy a látás vagy a hallás elvesztése különösen nyomasztó lehet azok számára, akiket mindez még hivatásuk gyakorlásában is akadályoz, vagy korábbi foglalkozásuk folytatását szinte lehetetlenné teszi. Gondoljunk csak bele, mit érezhetett a már korábban is fülproblémákkal küzdő világhírű zeneszerző, Ludwig van Beethoven (1770–1827), amikor rádöbbent, hogy szinte teljesen elveszítette a hallását. Nyilván egy képzőművész alkotói pályafutásának is lényegében a végét jelenthette, ha már nem látott rendesen, vagy esetleg idővel teljesen megvakult. Ez a sors várt többek között a 17. századi holland klasszicizáló barokk egyik legjelentősebb képviselőjére, a veleszületett vérbajban szenvedő Gérard de Lairesse (1641–1711) festőre is, akinek elhatalmasodó betegsége miatt egyre inkább eltorzuló vonásait még Rembrandt is megörökítette egy 1665 táján készült kiváló portréján.
Adriaen Collaert (Maerten de Vos után): Visus, Látás
Ha már a képzőművészetnél tartunk, érdemes megjegyezni, hogy a 16–17. század folyamán, leggyakrabban grafikai vagy festészeti sorozatok formájában, s különösen a németalföldi művészetben, az ötérzék-ábrázolások is rendkívül nép szerűvé váltak. Mint látni fogjuk, ezek ikonográfiai szempontból is igen érdekes műalkotások, téma- és motívumválasztásukat tekintve igen változatosak, és sok mindent elárulnak arról, hogy annak idején az egyes érzékekhez milyen különböző pozitív vagy éppen negatív asszociációk, jelentéstartalmak kapcsolódtak. Adriaen Collaert (1560 k. – 1618) egy Maerten de Vos (1532–1603) után készült 16. századi metszetsorozatán például még külön lapon, allegorizáló formában ábrázolva láthatjuk az egyes érzékeket. A VISUS feliratú lapon egy tükörbe néző nőalak testesíti meg a Látást, akinek a lába mellett még egy éleslátásáról ismert sas is felfedezhető. Ha jobban megnézzük, a háttérben mindkét oldalon még egy-egy bibliai jelenet is látható, melyek ugyancsak kapcsolatba hozhatók a látással: baloldalt az első emberpár bűnbeesését felfedező Atyaisten a Paradicsomban, míg jobboldalt a tanítványai körében ábrázolt Jézus, aki csodálatos módon éppen egy vakot gyógyít meg. Collaert szóban forgó metszetsorozatában a többi érzéket is allegorikus nőalakok testesítik meg: a Hallást egy lanton játszó fiatal nő egy szarvas társaságában, a Szaglást egy virágokkal teli vázát kezében tartó nőalak, aki mellett egy kutyát fedezhetünk fel. Az Ízlelés megtestesítője egy különféle gyümölcsökkel körülvett, kezében bőségszarut tartó hölgy, egy gyümölcsöt majszoló majommal, amely más ötérzék-sorozatokban is gyakran felbukkan, végül a Tapintás szerepében ábrázolt nőalak egy ujjába csípő papagájt tart a kezében.
Jacob de Backer: A látás allegóriája Jacob de Backer: Szaglás
Ugyanezt az allegorizáló ábrázolástípust képviseli a fiatalon elhunyt flamand manierista festő, Jacob de Backer (1550 k. – 1590 k.) nevéhez köthető ötérzék-sorozat, ahol a Látást egy teljesen ruhátlan, kezében tükröt tartó nőalak testesíti meg. A budapesti Szépművészeti Múzeumba került kép hátterében azonban ezúttal nem bibliai alakokat, hanem egy mitológiai szereplőt fedezhetünk fel, nevezetesen a víztükör fölé hajló, és saját képmásába beleszerető ifjú Nárciszt, akinek az alakját számos művész, így többek között a barokk festészet iskolateremtő úttörője, Michelangelo Merisi da Caravaggio (1571–1610) is megörökítette egyik híres képén. Ikonográfiai szempontból sajátos átmenetet képez az öt érzék allegorizáló és zsánerszerű ábrázolásai között Jan Saenredam (1565–1607) Hendrick Goltzius (1558–1617) után készült, 1596 tájára datált metszetsorozata, melynek tanulmányozása során az is kiderült, hogy az egyes lapokon elénk táruló érzéki látvány nehezen összeegyeztethető a szóban forgó metszetek alján olvasható moralizáló feliratokkal. A Látást ábrázoló metszeten például egy mélyen kivágott ruhát viselő fiatal nőalakot láthatunk, aki önelégült mosollyal tekint a tükörbe, miközben a mögötte álló kalapos fiatalember, kéjsóvár pillantást vetve rá, a kebleit cirógatja. A metszet latin nyelvű felirata arra figyelmezteti a nézőt, hogy „ha a pajzán szemek nincsenek kellően kordában tartva, a balga fiatalság hanyatt-homlok a bűnbe rohan”. Jobban belegondolva azonban, joggal vetődik fel a kérdés, hogy ha a művésznek valóban az lett volna a szándéka, hogy az érzéki látvány veszélyeire figyelmeztessen, miért teszi ki a nézőt maga is ilyen kísértéseknek? A cigarettásdobozok oldalán manapság olvasható riasztó feliratokhoz hasonlóan, valójában nem másról lehet szó, mint a felelősség fogyasztóra történő áthárításáról, mely ugyanakkor szentesítő eszközként is szolgál a „tiltott gyümölcs” forgalmazásához, illetve élvezetéhez. Hasonló gondolatokat ébreszt ugyanennek a grafikai sorozatnak a Tapintást ábrázoló lapja, ahol egy baldachinos ágyban szenvedélyesen ölelkező párt láthatunk, melynek feliratán ugyanakkor paradox módon azt olvashatjuk, hogy: „Ne érintsd kezeiddel, ami látványnak is szégyenletes!”
Jan Pietersz Saenredam (Hendrik Goltzius után): Tapintás
Persze korántsem mindenki ilyen moralizáló szándékkal örökítette meg az érzékeket. Egyes 17. századi mesterek, így például a sokoldalú haarlemi festő, Jan Miense Molenaer (1610–1668) szemmel láthatóan a humor oldaláról közelítette meg a témát. A művész 1637-ben készült, Adriaen Brouwer (1605–1638) parasztéletképeinek hangulatát idéző, s jelenleg a hágai Mauritshuis gyűjteményében található festmény sorozata a mindennapi életből vett jelenetek formájában ábrázolja az egyes érzékeket. Míg más ötérzék-sorozatokban a Szaglást többnyire egy-egy virágot kezében tartó vagy esetleg pipázó figura testesíti meg, Molenaer azonos témájú festményén egy gyermekének fenekét törlő édesanyát láthatunk az előtérben. Hogy milyen kellemesnek éppen nem mondható illatok terjenghetnek a levegőben, azt a jelenet bal oldalán elhelyezkedő, fintorogva orrát befogó férfi igencsak jól érzékelteti. Legalább ilyen mosolyogtató látványt nyújt egyébként a sorozat Tapintást megörökítő képe is, amelyen egy nőalak, papucsával a szoknyája alatt matató férfi fejét ütlegeli. Már orvostörténeti vonatkozásaik miatt is érdemes itt talán még a viszonylag kevésbé ismert leideni festő, Pieter van Noort (1622–1672), illetve az utrechti születésű Andries Both (1612–1642) ugyancsak a 17. század első felében készült festmény-, illetve metszetsorozatait megemlíteni, akik ugyanis mindketten szellemes, eredeti módon dolgozták fel az adott témát. Pieter van Noort jelenleg a münsteri Westfälisches Lan desmuseum gyűjteményében őrzött ötérzék-sorozatában például a Látást egy vizeletes edénykét vizsgáló férfi, feltehetően egy orvos testesíti meg, míg a Tapintást egy tenyerében pénzérméket tartó, illetve ezeket számláló alak szimbolizálja. Az Andries Both rajzai nyomán 1632-ben készült metszetsorozatban ugyanakkor egy foghúzásjelenet testesíti meg a Tapintást, a Látást megörökítő lapon pedig egy szemüvegárust láthatunk.
Jan Miense Molenaer: Szaglás
Míg az eddig említett ötérzék-sorozatok esetében az egyes érzékeket külön-külön, önálló festmények vagy grafikai lapok formájában örökítették meg a művészek, a 16. század második felétől egyre gyakrabban találkozhatunk olyan megoldásokkal is, amelyekben a különböző érzékek megtestesítőit egyetlen kompozícióba rendezve, az érzéki örömöket habzsoló asztaltársaság szereplőiként ábrázolták allegorizáló vagy éppen zsánerszerű jelenetek formában. Ennek az ábrázolástípusnak az egyik korai példája az a budapesti Szépművészeti Múzeumban őrzött, Jan Cornelisz Vermeyen (1500–1559) körébe utalt, 1540 táján készült flamand festmény, mely első látásra szokványos zsánerképnek tűnik. A jelenet előterében valóban egy önfeledten mulatozó társaságot láthatunk. A kép egyes szereplői azonban az öt érzék burkolt ábrázolásaként is értelmezhetők. Sőt, ha a festmény háttérmotívumait is alaposabban szemügyre vesszük, kiderül, hogy valójában a bibliai Tékozló fiú mulatozását láthatjuk, aki az ismert példázat szerint rövid időn belül elherdálta teljes vagyonát, s léha, kicsapongó életmódjának következtében nyomorba süllyedt.
Jan Miense Molenaer: Tapintás
Kérdés, hogy kell-e még bármilyen moralizáló szándékot, didaktikus megfontolást feltételeznünk a hasonló témát megörökítő későbbi, már a 17. század folyamán készült ötérzék-ábrázolások esetében. Különösen olyan esetekben nehéz egyértelmű választ adni erre a kérdésre, ha még burkolt formában sem találhatunk erre vonatkozó utalásokat. Ilyenek például a Lei den – ben a fiatal Rembrandttal (1606–1669) egy ideig közös műteremben dolgozó Jan Lievens (1607– 1674) vagy mondjuk a Caravaggio stílusában készített műveiről ismert flamand festő, Theodoor Rombouts (1597–1637) egyes zsánerképeit szemlélve még burkolt formában sem találhatunk erre vonatkozó utalásokat. Mindenesetre sejthető, hogy amikor a bevezetőben már említett Gérard de Lairesse 1668-ban elkészítette rendkívül kifinomult, klasszicizáló modorban megfestett ötérzék-allegóriáját (jelenleg: Kelvingrove Art Gallery and Museum, Glasgow), a festőt nagy valószínűséggel kizárólag vagy legalábbis elsősorban esztétikai szempontok vezérelhették.
Jan Cornelisz Vermeyen: Tékozló fiú Theodor Rombouts: Az öt érzékszerv allegóriája
E rövid áttekintés végén érdemes talán megjegyezni, hogy Hans Kaufmann (1862–1949) a témával foglalkozó egyik legkorábbi, de mindmáig alapvetőnek számító, 1943-ban megjelent tanulmányának olyan nagy hatása volt szakmai körökben, hogy hazai és külföldi művészettörténészek hosszú ideig a legkülönfélébb 17. századi holland zsánerképekben az öt érzék rejtett ábrázolását próbálták felfedezni (vagy éppenséggel önkényesen belelátni), ami persze nem ritkán túlinterpretálásokhoz vezetett. Ezekkel, vagy hasonló értelmezési kísérletekkel egyébként még manapság is elég gyakran találkozhatunk a holland aranykor festészetével foglalkozó publikációkban. Az általunk tárgyalt ötérzék-ábrázolások mellett egyébként az érzékek, pontosabban a szem szándékos becsapásának, megtévesztésének is egészen a klasszikus antikvitásig visszanyúló hagyománya volt az európai képzőművészetben, gondoljunk csak Zeuxisz (i. e. 464– 390) és Parrhasziosz (i. e. 460 k. – 390 k.) idősebb Plinius (i. sz. 23 k.– 79) Naturalis Historia című művében olvasható vetélkedésére, vagy a barokk művészet idején különösen nép szerűvé váló úgynevezett Trompe-l’oeil ábrázolásokra. Ennek a témának a kifejtése azonban egy önálló tanulmányt igényelne.
Eredeti cikk: https://elitmed.hu/kiadvanyaink/lege-artis-medicinae/az-erzeki-tapasztalas-es-az-ot-erzek-abrazolasa-a-kepzomuveszetben