Az élet napos oldala – Renoir és az impresszionizmus

Nos, ez a megállapítás különösen érvényes a fiatalkorában sokat nélkülöző, barátai anyagi támogatására szoruló Pierre-August Renoir (1841–1919) képeire, akinek az életművéről a budapesti Szépművészeti Múzeum Renoir – A festő és modelljei címen, 2023 szeptemberében nyílt monografikus kiállítása is kiváló áttekintést nyújt. A továbbiakban többek között arra keressük a választ, hogy a manapság a francia impreszszionisták közül már az egyik legismertebb és legnépszerűbb művésznek számító Renoir festészetében (témaválasztásában, festésmódjában, színés fénykezelésében) valójában mely időszakban, illetve milyen konkrét művek esetében mutathatók ki leginkább azok a stílusjegyek, melyeket az impresszionizmus általános ismérveiként szoktak emlegetni a művészettörténeti szakirodalomban. Elsősorban olyan sajátosságokra gondolok, mint például az akadémista módszerek elvetése, a szemre való hagyatkozás, a közvetlen érzéki megismerés fontossága, a plein air, azaz a szabadban, a természetben való festés előnyben részesítése, a látvány, az első benyomás, a múló pillanat megragadása, a percről percre változó fényhatások, illetve sajátos légköri viszonyok visszaadása, a nagyvárosi élet jellegzetes helyszínei és alakjai, a fényképészet, pontosabban a pillanatfelvételek hatása. Már most megjegyezhetjük, hogy Renoir festményei csupán a művész bizonyos korszakában, nagyjából az 1860-as évek végétől az 1880-as évek elejéig nevezhetők tisztán impresszionistának, ezt követően stílusa, illetve festésmódja jelentősen megváltozott. A későbbiekben röviden még szó lesz arról, hogy milyen külső tényezők, események, illetve milyen (a művésszel olykor szoros, baráti kapcsolatban álló) pályatársak, vagy éppen az európai festészet mely nagymesterei játszottak fontos szerepet a festő látásmódjának, stílusának az alakulásában, majd későbbi megváltozásában.

La Grenouillère, 1869. Nationalmuseum, Stockholm

Renoir Limoges-ban született, szülei egyszerű munkásemberek voltak. Mindössze 3-4 éves volt, amikor a család 1845 táján Párizsba költözött. A művészi készségekkel és ambíciókkal rendelkező fiatalember 1854-től egy helyi porcelánfestő manufaktúrában dolgozott, illetve egyéb alkalmi munkákból próbált némi pénzhez jutni, majd 1862-től Charles Gleyre (1806–1874) híres párizsi magániskolájában képezte tovább magát. Bár mestere konzervatív felfogásától csakhamar elhatárolódott, Renoir életében mégis meghatározónak bizonyult ez az időszak, ugyanis Gleyre műtermében ismerkedett össze, illetve került baráti kapcsolatba olyan festőnövendékekkel, mint Jean-Frédéric Bazille (1841–1870), Claude Monet (1840–1926), vagy Alfred Sisley (1839– 1899), akik nem sokkal később, hozzá hasonlóan, már impresszionista modorban kezdtek festeni, s akiket mindmáig az adott stílusirányzat legjelentősebb képviselői között tartanak számon. Renoir 1860-as évek derekán készült művein még a Barbizoni iskola festőinek, illetve Gustave Courbet és Édouard Manet képeinek a hatása érezhető, festésmódja és színkezelése azt követően vált mindinkább impresszionistává, miután 1869-től Monet társaságában kezdett dolgozni Argenteuilben, illetve a Párizs közelében található kedvelt kirándulóhely, La Grenouilliére környékén. Az ekkoriban készült, oldott ecsetkezeléssel és élénk színekkel festett plein air kompozíciókon, napsütötte tájképeken a körvonalak szinte már teljesen feloldódnak, elmosódnak a mindent átható erős fényben.

Madame Georges Charpentier, 1876–1877. Musée d’Orsay, Párizs

Renoir persze elsősorban nem tájképeivel, hanem kiváló portréival, aktképeivel és önfeledten mulatozó, az élet apró örömeit élvező fiatal nőket és férfiakat ábrázoló zsánerképeivel vált híressé. Érdemes itt néhányat külön is megemlíteni Renoir impresszionista korszakának e remekművei közül. Talán nem véletlen, hogy a festő legvonzóbb, legközvetlenebb hangvételű portréi éppen az ismeretségi köréhez tartozó művészbarátokról, pályatársakról, vagy az őt támogató mecénásokról, műgyűjtőkről, illetve ezek családtagjairól készültek. Különösen gyakran pózolt a művész számára az impresszionisták csoportjának vezető mestere, Claude Monet, akivel Renoir gyakran együtt is dolgozott, s akinek az első feleségét, a bájos és mindig elegáns Camille Doncieux-t is több képén megörökítette.

Evezősök reggelije, 1881. The Phillips Collection, Washington, DC 

Ugyancsak a festő legkiválóbb portréi közé tartozik Madame Georges Charpentier 1876–1877 táján készült, és jelenleg a párizsi Musée d’Orsay gyűjteményében őrzött képmása, mely nem szemből, hanem fejét kissé oldalra fordítva ábrázolja a kép modelljét, akinek még a tekintete is másfelé irányul, a természetesség, a pillanatnyiság érzetét keltve ezzel a nézőben. A festményen látható hölgy egyébként, kiadóvállalatot vezető férjével együtt, Renoir egyik leglelkesebb támogatója és képeinek gyűjtője volt, ő ismertette össze a festőt a párizsi szalonjában gyakran megforduló, és a társadalom felsőbb köreibe tartozó legkülönfélébb írókkal és politikusokkal, melynek igen jelentős szerepe volt a művész későbbi karrierje, illetve ismertté válása szempontjából. Itt érdemes talán megjegyezni, hogy még a Renoir zsánerképeit benépesítő alakok is nemritkán igen karakteres, egyéni arcvonásokkal rendelkeznek, s nem véletlenül. Tudjuk például, hogy a festő Evezősök reggelije (vagy ebédje) címen ismert, 1880–1881 tájára datált híres képén (Washington, The Phillips Collection) az asztaltársaság minden egyes férfi és női szereplője felismerhető, s azonosítható a művész valamelyik barátjával vagy ismerősével.

Ebből a festményből is, akárcsak Pierre August Renoir szinte összes többi életképéből, [(A Páholy 1874), A hinta (1876), A Moulin de la Galette (1876), A kávézóban (1977) Táncosok (1883) stb.] gondtalanság, derű és hallatlan életszeretet sugárzik, s a múló pillanat varázsát talán egyetlen képén sem tudta úgy megragadni, mint az 1880 táján készült, s jelenleg a cambridge-i Fitzwilliam Museumban őrzött, La Place Clichy című művén, mely az oldott ecsetkezelésen túl, elsősorban a szokatlan kompozíciónak, illetve képkivágásnak köszönheti a hatását.

A páholy, 1874. Courtauld Institute Galleries, London

La Place Clichy, 1880 körül. The Fitzwilliam Museum, Cambridge

Általánosságban elmondható, hogy a festőnek szó szerinti és áttételes értelemben is sikerült megragadnia az élet napos oldalát, és témaválasztásában és festésmódjában egyaránt mindvégig arra törekedett, hogy kellemes látványt nyújtó, szemet gyönyörködtető képeket alkosson. Ez lehetett korabeli sikerének a titka, s érthető, hogy egyes művei még halálát követően is sokakra nagy hatást tudtak gyakorolni, többek között olyan híres modern művészeket is megihlettek, mint Pablo Picasso (1881–1973), vagy a jeles belga szürrealista, René Magritte (1898–1967). Persze Renoir sem könnyen jutott fel a csúcsra. Bizonyos műveit kezdetben értetlenkedve fogadták, sőt volt olyan is, amely egyenesen botrányt váltott ki a kortársakban, mint például az impresszionisták 1876-os második, Durand-Ruelnél rendezett tárlatán bemutatott Tanulmány, torzó, napfényhatás (Renoir egyik legvonzóbb, legüdébb aktképe), melyről egyik kritikusa akkoriban egyenesen úgy nyilatkozott, hogy „Próbálják csak megmagyarázni Renoir úrnak, hogy egy nő felsőteste nem bomló húshalom, zöld és lilás árnyalatokkal, amelyek az oszlás állapotát jelzik egy hullán.” Úgy tűnik, nem mindenki értékelte kellően Renoirnak azt a képességét (pedig a festő zsenialitása éppen ebben rejlett), hogy a plein air festészet tanulságait, a színés fényreflexek alkalmazását, nem csak a tájképfestészetben, hanem egy másik műfajban, nevezetesen az aktképfestészet területén is kamatoztatni tudta. 

A hinta, 1876. Musée d’Orsay, Párizs

1881-es itáliai utazását követően Renoir stílusa mindenesetre érezhetően megváltozott. Míg korábban elsősorban a francia rokokó nagymesterei, Jean-Antoine Watteau, Francois Bouchet és Jean-Honoré Fragonard voltak a példaképei, az 1880-as évek közepétől már sokkal inkább Raffaello Santi, Tiziano Vecellio és Peter Paul Rubens, vagy a szintén Raffaello nyomdokain járó Jean Auguste Dominique Ingres művei ihlették. A rajz, illetve a határozott körvonalak egyre fontosabbá váltak számára, akárcsak a képein szereplő alakok szinte szoborszerűn plasztikus modellálása. Különösen jól érzékelteti ezt a szemléletváltást a festő 1887-re elkészült, jelenleg a Philadelphia Museum of Art gyűjteményébe tartozó alkotása, A nagy fürdőzők. Bár a 78 éves korában elhunyt Renoir lényegében mindvégig fáradhatatlanul dolgozott, s alkotta újabb és újabb portréit, (néha talán már túlságosan is) bájos zsánerjeleneteit, telt idomokkal rendelkező női modellekről festett aktképeit (köztük az 1903-ban készült, nemrégiben a Szépművészeti Múzeum által horribilis összegért megszerzett Fekvő női akt című festményt), 1892-től egészségi állapota fokozatosan romlott, reumás ízületi gyulladás kínozta, melynek következtében idővel már tolószékbe kényszerült, s az utolsó időkben már az ecsetet is oda kellett kötözni a kezéhez, hogy egyáltalán festeni tudjon.

Akt napsütésben 1876. Musée d’Orsay, Párizs

Bár a Szépművészeti Múzeum szóban forgó tárlatát beharangozó híradásokban azt olvashatjuk, és mindez tulajdonképpen igaz is, hogy hasonló jellegű, Pierre-August Renoir életművének legjavát bemutató monografikus kiállítást korábban még nem láthatott a hazai közönség, nem árt azért tudni, hogy a 20. század folyamán egyes magyar műgyűjtők (Kohner Adolf, Hatvany Ferenc, Herzog Mór Lipót, Majovszky Pál, vagy éppen Nemes Marcell, hogy csak a legjelentősebbeket említsük) igen komoly, nemzetközi rangú kollekciót birtokoltak Renoir, illetve más francia impresszionista mesterek, így például Édouard Manet, Claude Monet, Edgar Degas, Berthe Morisot festményeiből, illetve rajzaiból. Más kérdés, hogy ennek a pazar műtárgyanyagnak ma már sajnos csak egy kis töredéke található Magyarországon, így például azok a kiváló francia rajzok és vázlatok, melyeket a gyűjtő, Majovszky Pál (1871–1935) még életében a Szépművészeti Múzeum Grafikai Osztályának ajándékozott. Ezek egy részét egyébként a 2024. január 7-ig nyitva tartó budapesti Renoir-kiállításon is megcsodálhatjuk.

Moulin de la Galette, 1876. Musée d’Orsay, Párizs

Víztócsa kacsákkal, 1873. Dallas Museum of Art

Vidéki tánc vagy Táncosok (Bougival), 1883. Musée d’Orsay, Párizs